Strand

A szöveg Szűcs Attila Strand című festményéhez íródott, és a képpel együtt a debreceni MODEM galériában állították ki, az Antal-Lusztig gyűjtemény részeként.

Azt kérdezik, hogy tudok itt úszni a történtek után. Nézek hülyén, nem értem. Hiszen ez nem ugyanaz a víz.

Még dél sincs, de a fémlépcső már átforrósodott, nyikorog, ahogy leszaladok rajta. Egy béka ugrik elő a szappanvirágok mögül, eltűnik a zöldes barna gyűrűkben. Megállok a legalsó lépcsőfokon, előrehajolok, kémlelem a zavaros vizet, az iszapot, a kagylókat. Ezek már döglöttek. Nem emlékszem pontosan az utolsó közös fürdésünkre, de talán akkor is délelőtt volt. Délutánonként túl öreg voltál hozzám. Álltál a döngölt pálya mellett, mintha bérletes helyed lett volna, a hasadon megtámasztott, összefont karokkal. Szállt rád a por, úgy emlékszem, talán sérved is volt. Én a szivarfa alatt ültem a többi kamasszal, és próbáltam nem leégni. A víz szokatlanul lassan mozog, csak a turbinák morajlása meg a levegőben úszó cefreszag a régi. Óvatosan átlépem a kagylókat, beleereszkedek, alámerülök, nem látom, csak képzelem, hogy mi minden van alattam. Igen, délelőtt lehetett, apa, te meg én, csorogjunk le a pékekig, javasoltad, és mi összemosolyogtunk a hátad mögött. Az évek alatt a fiad az én cinkosom lett. Kenyérlapátos embléma az üdülő kapuján, mögötte egy ismerős integet, szervusz Ernő bátyám, hogy vagy kérlek? Ma egyedül úszom itt, életemben először. Egy bögöly köröz a fejemnél, csapkodok, mint aki fulladozik, hogy elűzzem a dögöt. Fröcskölök, prüszkölök, cseppenként hullik le a napfény. Egyedül a folyóban délelőtt, van ebben valami félelmetes. Belehúzok, rúgom, tolom a vizet, uszadékfát visz a víz előttem. Hej, rózsalevél, felkap a szél, messzi sodor innét. Hunyorítok, pislogok, végre élesedik a kép, hanyatt fordul az uszadékfa, felismerem rajta a sötétkék fecskét. Lebegsz a felszínen, dudorászol, fütyörészel, a fogaid közötti réseken sziszegve a dallamot. Próbálom tartani a tempót, kepesztve, zihálva haladok a nyomodban. Azóta sem hallottam senkit így fütyülni. Szeretnélek utolérni, mielőtt elérjük a lépcsőt, mielőtt továbbvinne a sodrás. Felkap a szél, talán sose látlak. Menjünk, mit szólsz, elég volt mára, szárítkozzunk meg a napon, törülköző sem kell, csak amíg gatyát cserélsz alatta. De te nem hallod, talán már kicsit süket is vagy, meg egyébként is, hova sietnél. Itt végre nyugalom van és fény, nem zavar senki, legfeljebb egy-egy bögöly vagy béka. Talán kijössz majd a következő lépcsőnél, visszasétálsz a strandra, és a pálya mellől nézed tovább a meccseket. Talán végre odamegyek hozzád én is, te pedig megveregeted a vállam mert fiúgyerekekhez vagy szokva, és a meccs után együtt biciklizünk haza a kereszteződésig. Megrándul a vállam, ahogy elkapom a korlátot, az utolsó pillanatban húzom fel magam a lépcsőre.

Néhányan még ma is megkérdezik, hogy tudok itt úszni a történtek után.  Ez nem ugyanaz a víz, mondom nekik, itt percről percre változnak a dolgok, és végül minden uszadékfát elvisz az ár.

Nagyszüleim