Délután kettőtől háromig találkozunk, egy órára, utána már nem ér rá. Jobb, ha sietünk, jobb, ha minél előbb elmondom, aztán indulunk. Hamar be kell majd fejezni, ezt üzeni a szeme. Én a szemét nézem, ő az ajtót, én a szemét, a nedves, ugráló szemgolyót, a kék íriszt, a fekete pupillát. Tíz perce az ajtót nézi, közben mosolyog és a zsebébe nyúl. Öt perc múlva indul, mondja, majd visszateszi a telefont a zsebébe. Mennie kell, nehogy elkéssen. Kilépünk az utcára, elkéri az öngyújtóm, kifújja a füstöt, a pupillája most kisebb, mert az égre néz, a füsttől könnyezni kezd. Olvasott egy cikket, mondja, majd legközelebb elmeséli, hogy miről, de most már tényleg mennie kell. Azt mondja, szervusz, és azt, hogy sajnálja, de nincs aprója, s az, akinek ezt mondja, kiabálni kezd, és a levegőt ütni. Elindulok én is, de hirtelen nem tudom, nem emlékszem, hogy hova készültem. Talán egy üzletbe akartam bemenni, vagy enni valamit, nem emlékszem, így a buszmegálló felé indulok. Egy jegyet kérek, mondom, pedig elég lenne csak a kezemet nyújtani. A sofőr letépi a kék fecnit, kiadja, de az ujjai nem nyúlnak túl a kis ablak határán. Leülök, és eszembe jut a múlt vasárnap, ahogy kinyitok és kisimítok egy újságpapírt, a konyhaasztalra teszem, a héj az újságpapírra hull, a krumpli sáros héja, s akkor váratlanul hányingerem lett. Múlt vasárnap a jövőre gondolva váratlanul hányingerem lett.
Már csak öt megálló és hazaérek, és otthon majd bezárom az ajtót magam után, és a táskámat az asztal melletti székre teszem, ahogy mindig. Addig is nézem azt a fiút, aki ott áll a busz forgójában. A magas, vékony test előre-hátra ring, s én nézem, mert valahol meg kell állapodnom, mert kell egy biztos pont, és erre ő a legalkalmasabb itt, a buszon. A fiú is néz engem, a szeme sarkából figyel, időnként felnevet, amitől az arca eltorzul, az utasok lehajtják a fejüket. Játszik, a szája szélén vékony nyálcsík, szemgolyója ugrál, előre, oldalra, időnként rám pillant, és felnevet, a többi utas lehajtja a fejét. Benyomom a piros gombot, a stop felirat kigyullad, a busz lefékez. Leszállok, mert megnyomtam a gombot, és mert hazaértem. A kulcsomat kiveszem a táskámból, a bejárati ajtó zárjába illesztem, halk kattanás. Émelyítő bűz jelzi, hogy hazaértem, a lépcsőház dohos szaga. Az ajtót bezárom magam után, a táskámat a székre, a kabátomat vállfára, a cipőmet a szekrény elé teszem.
A konyhába megyek, és egy pohár vizet töltök. Egyedül vagyok, mert nincs ott az a kabát, sem az a cipő, és senki sem mondja, hogy na, szia, megjöttél?, így válaszolnom sem kell, ami jó, mert nem is tudnék, legfeljebb annyit, hogy, igen, megjöttem, de ehhez most amúgy sincs kedvem. Bemegyek a szobába, a poharat az asztalra teszem, a reggeli morzsát a tenyerembe söpröm, s a tenyeremből visszaszórom az asztalra. A képernyőt nézem, a mondatokat a képernyőn, hogy ne haragudj, hogy nem kerestelek, de megvan az oka, majd elmondom, de erről most nem beszélhetek. Aztán egy másikat, amiben magáznak, és azt kérik, hogy tegyek meg nekik valamit, és akkor majd ők is megteszik nekem, és ezzel én nagyon jól járok, el sem tudom képzelni, hogy mennyire.
Szétcsavarom a hideg fémet, az alsó részébe vizet töltök, középre a fekete port, aztán rácsavarom a felső részt. A műanyag fogantyúnál megemelem, a rozsdásodó fémlapra teszem, és a fehér kapcsolót balra fordítva egy égő gyufával alányúlok. A szivacsra sárga folyadékot öntök, szétkenem a csésze peremén, elöblítem, félrerakom, várok. Csörög a telefon, nem, itthon vagyok, igen, alakul, akkor este, szervusz.
Kinézek az ablakon, bámulom a teret, a galambokat, egy részeg férfit, ahogy a mászókába kapaszkodva egy újabb lépés reményében előrenyújtja bal lábát. A helyre gondolok, ahol születtem, aztán arra, hogy március van. Ha az ottani ablakon néznék ki épp, akkor látnám az árteret, a hatalmas pocsolyákat, és elképzelném, amint állatokat mos ki a földből a talajvíz.
A kávé halk morajjal a rozsdásodó fémlapra fröcsög, a fehér kapcsolót jobbra fordítom, csészébe töltöm a barna lét. Elkeverem a kávét a tejjel, és a kanalat a mosogató peremére teszem. Nyeléskor a fogaim hátul egymáshoz érnek, a fájdalom az állkapcsomba sugárzik. Éjjel megint összeszorított fogsorral aludtam.
Még két óra és elindulok, kilépek a lakásból, bezárom az ajtót, lemegyek a lépcsőn, elmegyek a megállóig és várok. Addig is leülök a monitor elé, keresek egy számot, aztán eszembe jut, hogy ennem kellene valamit. Enni, hogy ne fájduljon meg a gyomrom, és hogy ne ártson meg a bor. Bor, igen, iszom egy kis bort. Kimegyek a konyhába, elkészítem az ételt, nézem a képernyőn a mondatokat, régi üzenetek, válaszolnék, de már minek.
Kimegyek a folyosóra, kinyitom a beépített szekrény ajtaját, és előrehajolok, hogy jól lássam a ruhákat. Kihúzok egy blúzt, egy szürkét, a gallérja alatt zöldes folt. Megszagolom a foltot, penész. Talán van valami összefüggés a lépcsőház dohos szaga és a penész között, de az is lehet, hogy a folt még az előző lakásban került oda. Az előző egy földszinti lakás volt, az ereszcsatorna a szobám falára szórta az esővizet, a falak penészesek, a ruháim állott szagúak voltak. Felöltözöm, bemegyek a fürdőszobába, a bort a polcra teszem, aztán eszembe jut, hogy a fésűm a táskámban maradt. Ha most lenne itt valaki, egyszerűen kikiabálnék, hogy hozd ide a fésűm, kérlek, aztán pontosítanám, hogy a középső zsebben van, és nem kellene mást tennem, csak kinyitnom a fürdőszobaajtót, és kinyújtani érte a kezem.
Már csak egy óra és elindulok, bezárom az ajtót, lemegyek a lépcsőn, felszállok egy buszra, megnyomom a piros gombot, leszállok a buszról, belépek az ajtón, rendelek és fizetek. Közelebb hajolok a tükörhöz, hogy jobban lássam az arcomat, a részletek miatt. Miért nézel így ki? Miért nézel így? Miért nézel? Miért? Figyelni kell a részletekre.
Felhúzom a nadrágom, kék farmer. Ma este jó lesz, pont jó lesz benne ülni, állni, menni, inni, feküdni, lehúzni, felvenni. Ha a megáradt folyóba esnék, megfulladnék. Belefulladni a folyóba, kék farmerben őzek és nyulak közé. Lehúzod, vagy lerángatod, mert lehet, hogy elakad a sarkamban, a székre dobod, hogy reggel könnyen megtaláljuk, ki-ki a magáét. Másnap majd nem mondasz semmit, nem csinálsz semmit, ahogy a múltkor sem, csak ülsz az ágy szélén és a jövőre gondolsz. Ma kiszámíthatatlan a sodrás, így mondták ott, ahol születtem.
A kabátomnak ételszaga van, sült zsír és alkohol, mert tegnap étterembe mentünk. Éppen belekezdtél az ilyenkor megszokott hallgatásba, amikor hozták a húst, és a szomszéd asztalnál valaki felkiáltott. Hallgass már, te szemétláda! Hallgassál már meg! A hang felé fordultál, de csak félig. Annyira talán nem érdekelt, enni akartál, csendben rágni, néha felnézni, csak úgy, megszokásból.
Felveszem a kabátot, koppanások a párkányon, egy vízcsepp a nyakamba hull, és lecsorog a tarkómon. Utca, utcai fények, az utca este, este van, pocsolya, belelépek. Mintha erős szembeszél lenne, pedig tudom, hogy nincs. Lassan haladok.
Megjöttem, nem emlékszem, hogyan, talán busszal, vagy gyalog, tényleg nem tudom. Kérek, igen kérek, ezért vagyok itt. Kérni jöttem ide. Véleményem? Szerencsére ma este van, el is mondom, el a füled mellett, ott engeded majd, mielőtt befejezném. És apád ivott? Belevágni a közepébe, megkérdezni, hogy apám ivott-e, mert akkor majd közel kerülünk, aztán pontosítani, hogy sokszor láttam-e részegen, vagy csak titokban bújt el a sufniban. Aztán azt, hogy anyám sokat sírt-e, meg, hogy a te anyád, a jó édes anyád, hadd hívjalak meg egy rövidre.
Egy nő ül mellettem, ismerem valahonnan, talán egy barátnőm, vagy valaki másé, nem tudom biztosan. A fogsora kivillan, a nyaka hátra csuklik, a szemét összehúzza, a többiek vele nevetnek. A rázkódástól lötyögni kezd kezében az ital, s a kicsapódó fehér tajték a combomra fröcsög. A nő tovább vihog, a combomon csorog a fehéres folyadék, le egészen a bokámig, végül kis pocsolyává formálódik a porban. Rosszul vagyok, nagyon rosszul, mondja egy férfi velem szemben, s a többiek vele nevetnek. Ide figyelj, én a te helyedben, a te korodban, válaszol a nő, a pohara közben kiürül.
Ha az otthoni ablakon néznék ki épp, az árteret látnám, pontosabban a sötétség miatt csak elképzelném, hogy látom. Arra gondolnék, hogy a térdig érő vízben állok, és fűszálak fonják körbe a bokámat. Kiabálnék, vagy csak arra gondolnék, hogy eljön majd a reggel, és akkor észreveszik, hogy eltűntem, hogy valaki majd kinéz az ablakon és meglát, ahogy a napfény eléri az arcomat, ott az ártéren.
Te, bemutatom neked őt. Már régóta szeretne megismerni. Ő fog itt ma este beszélni, te meg majd hallgatod. Mit kérsz? Szárazat? Jól nézel ki, már korábban is akartam mondani, csak, gondoltam minek. Amúgy hogy vagytok? Nem jól? Így megy ez, ne is számíts másra. Haza? Már?
Haza. Haza megyek, mert fáj. Megfájdult a fejem, a gyomrom is szúr. Holnap majd felébredek, ha egyáltalán. Felébredek, enni fogok és inni, a tükörbe nézek, és látni fogom a ma estét. Ágy. Leszállok a buszról, kinyitom a kaput, leveszem a ruhámat. Sötét van, a tenyeremet a hideg falra tapasztom. Az ágy, csak az ágyig jussak el. Nem tudom, hogy itt vagy-e, mert nem kapcsoltam fel a villanyt. Lefekszem, vagy majd így állva, a falnak támaszkodva mondom el, s te is mondod velem, vagy csak hallgatod, hogy minden este esti ima, mindig eggyel kevesebb, hogy egész napon át, hogy virrasszon felettem, hogy talán ma nyugodt lesz éjjelem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése