Kötőszavak 3. - Aradi és testvérvárosi írók irodalmi antológiája

Marit

Jelenkor, 2018, 61. évfolyam, 2. szám, 132. oldal

– Férjnél van? – kezdte a beszélgetést a fiatal nő.
     Már ismerte őt, gondozó az idősek otthonában, állítólag rosszul bírja a stresszt, ezért rengeteget dohányzik. a szomszédasszonya panaszolta egyszer, aki a demens részlegen vezető ápoló, hogy a műszakok alatt rendszeresen kijár az épület mögé, akadályozva ezzel a munka gördülékeny menetét. Tekintete most is nyugtalanul cikázott, miközben leterítette pink matracát és törökülésbe helyezkedett. Marit az ilyen, személyével kapcsolatos kérdésekre mindig igyekezett a lehető legtömörebben válaszolni.
    – Igen, férjnél.
   Nem nézett a nőre, elég volt csak elképzelnie az arckifejezést, annyiszor látta már. szánalommal vegyes meglepetés, az utóbbi csupán a színjáték része. Kicsi falu ez, az emberek pedig beszélnek. az oktató bekapcsolta a zenét, és meggyújtott, majd a terem közepén elhelyezett egy mécsest.
    – Belégzés, kezek a fej fölött, kilégzésre leengedjük, és hajolunk előre.
   Jógázni a háziorvos javaslatára kezdett el, hogy karban tartsa meszesedő csípőízületét. Mikor lettek ilyen gondjai? nem tudta pontosan, mint ahogy azt sem veszi észre az ember, hogy melyik nap vált őszbe a nyár. a rozsdaszínű levelek gereblyézésekor azonban egyre többször kényszerült a kerti asztalra támaszkodva, oldalát dörzsölgetve szünetet tartani.
    – Hajlítjuk a törzset, megkapaszkodunk a nagylábujjakban.
   Mióta csak emlékezni tud, mindenhol ő volt a legmagasabb. Gyerekként az osztályában, később a kollégái között, a kötőklubban, az énekkarban, és most itt is. Száznyolcvanhat centiméter. néhány praktikus előnyön kívül azonban fizikai adottságaiból nem sok öröme származott. Hosszú, csontos lábai az évek alatt meggörbültek, cipői eldeformálódtak, a háta meggörnyedt. Előrehajolt, de a lábujjait nem érte el, így kénytelen volt kezét a térdén pihentetni. Akaratlanul is a fiatal nőre pillantott, Kari-Annének hívták talán, vagy May-Brittnek, elszántan kapaszkodott a nagylábujjába, fölényes gúny villant a szemében.
    – Belégzés, emeljük a törzset, kilégzésre harcospóz.
    Marit inogva egyensúlyozott, kapálózott, igyekezte elkerülni az eséssel járó feltűnést. az oktató a vállára tette a kezét, hogy segítsen beállítani a pózt, jóleső, meleg érintésétől hirtelen az anyja jutott eszébe. – A manökenek ilyen magasak – szokta mondani. Tizennégy éves volt, éppen a konfirmációjára rendelt ruhához vettek méretet. – Hát nem olyan, mint egy manöken? – lelkendezett akkor is, miközben a szabó közönyösen hümmögött. szegény anyja szerette az effajta illúziókat, betakarták, elringatták, távol az élete fájdalmas valóságától, attól, hogy a férje egy nap kihajózott, s csupán egy levélben közölte: ő máshol boldog.
    – Belégzés, karok a fülek mellett, kilégzésre bal lábbal elrugaszkodunk a talajtól, egyenes nyak, egyenes hát, tekintetünket a földre szegezzük.
    Csípője ropogott, kinyújtott karjai remegtek. a fiatal nő magasabb szintre emelte a pózt, lábfejét a tenyerébe fektette, egyre közelítve azt a tarkójához, akárcsak egy táncos. – Mindenáron való hencegés – gondolta Marit, ahogy a halántékán kidagadó ér lüktetését figyelte. Egyre ingerültebb lett. – szedd össze magad! – motyogta lehajtott fejjel. – Koncentrálj! Tekintetét a matracára szegezte, a márkajel betűire, az y kopott szárára.
    A konfirmációhoz a templomkertben gyülekeztek. Emlékszik, hogy aznap a köd a fjordtól egészen a temető dombjáig felért. Tyúklépésben araszolt a templomhoz vezető meredek lejtőn. legutóbb apjával járt erre, a kikötőbe igyekeztek. Apja a szigeten kitermelt fát szállította a környező városok faüzemeibe, s habár ott ígéretet tett, hogy a konfirmáció után bergeni hallevest esznek majd, Marit akkor látta utoljára. Emlékszik a váratlanul feltörő, fullasztó dühre, hogy minek ez a felhajtás, mert ha létezik is egyáltalán Isten, nem valószínű, hogy pont rá lenne kíváncsi. aztán egyszer csak, máig nem érti, hogyan, az aszfalton találta magát, lenyúzott tenyérrel, fogai közt csikorogtak a kavicsok. – Kiterült a troll! – röhögött valaki, ahogy elhaladt mellette. Zúgott a füle, próbálta felmérni a ruháján esett kárt, amikor jött az anyja, és felnyalábolta. – Istenem, te gyerek – sopánkodott –, azok az ingatag lábaid!
    – Kezek a földön, hajlítjuk majd a könyökökre támasztjuk a térdeket, dőlünk előre.
   Ha jól emlékszik, így is nevezik ezt a pózt: a táncos. Mint egy megfeszített íj, magyarázta az első órán az oktató, a magasba emelt láb a gerinc meghosszabbítása, erős és hajlékony. A konfirmációról ennyi emléke maradt, illetve hogy a szertartást követően a kávézó tulajdonosa végigmérte eséstől összekoszolódott ruháját, miközben anyja zavartan nevetgélt mellette. Hány év telt már el, és lám, ez a nő, aki akkor talán még meg sem született, képes eszébe juttatni azt, amit az áfonyalekváros palacsinta fölött ülve, apjára gondolva érzett. a mérhetetlen elhagyatottságot. Mégis mit kérdezősködik? Honnan veszi, hogy csak így faggatózhat? Talán az anyja mesélte neki? Vagy valamelyik öreg, az idősek otthonában? Hogy a Marit az a szerencsétlen, akinek kihajózott az apja, és soha többet nem jött vissza. Ki gondolta volna, hogy egy nap majd talál valakit, aki hajlandó elvenni?   
    – Leülünk, egyenes a hát, ellazítjuk az arc izmait.
   Olavval a falu tavaszi nagytakarításán beszélt először. Mindketten a játszótér virágosítására jelentkeztek, Maritnak ugyanis ez a program esett a lakhelyéhez legközelebb, Olav pedig rajongott a növényekért. A játszótérről ráláttak a temetőre, ahol krizantémok sárgállottak Marit anyjának frissen betemetett sírján. A nap végén Olav hazakísérte, és miután végigfuttatta tekintetét Marit keszekusza, gazzal benőtt kertjén, felajánlotta, hogy segít rendbe tenni azt. Marit kávéval kínálta, és a konyhaasztalnál Olav másik szenvedélyéről, a rádiókról és a rádióklub következő találkozójáról mesélt, amit Kristiansandban rendeznek majd.
– A déli part gyönyörű ilyenkor. Van kedved velem jönni? – kérdezte, mintha magától értetődő lenne, hogy ez a következő lépés az ismeretségük szorosabbá tételéhez. Marit beleegyezett, hogy vele tart, de a külön szobához ragaszkodott, és habár az Olav autójában éktelenkedő ősz hajszálak zavarták, összességében kellemesnek találta a közös utat.
    A mai napig beleborzong abba a szabadságba, amit a tengerparti városban érzett. Nem ismerte senki, végre nem ő volt Marit, a troll, a görbe lábú, horgas orrú szerencsétlen, akit elhagyott az apja. Egy nő volt csupán, akinek a szálloda éttermében a reggelinél kávét tölt egy középkorú, enyhén pocakos férfi. Biztosan a férje, gondolta, aki rájuk nézett.
    – Kezeket összekulcsoljuk a hát mögött, és emeljük magasra, ameddig a vállunk engedi.           
     Kristiansand után három hónappal, egy hűvös szeptemberi napon összeházasodtak. A szertartás, akárcsak anyja temetése, rövid volt, kevés résztvevővel. Olav ragaszkodott a népviselethez, ő azonban csak egy fehér kosztümöt viselt. A mindössze tizenöt meghívottal együtt báránybordát, zöldborsópürét és főtt burgonyát ettek, miközben a vendégek őt és olavot éltető beszédeket tartottak, anélkül, hogy Maritot valójában ismerték volna. aznap boldog volt. Ült az étteremben újdonsült férjével az oldalán, és arra gondolt, hogy igenis jó döntés volt ez a házasság, mert ha valaki, akkor Olav nagy valószínűséggel nem hagyja majd el. – Egy idő után mind félrelép – mondta egyszer a szomszédasszonya, miközben gyökerestől tépkedte kertjében az elrohadt nárciszokat. Azon a tavaszon különösen sok eső esett.
    Vajon ez a fiatal nő férjnél van? Nem visel gyűrűt, és nem is tűnik olyan típusnak. Inkább olyannak, mint aki ráakaszkodik egy kollégájára, vagy részegen a lengyel vendégmunkásokra, hátha hazamegy vele valamelyik.
    – Kilégzésre előrehajolunk, kezek a padlón, hajlítjuk a térdet, lassan leengedjük a csípőnket, guggolásba érkezünk. Marit ujjbegyei a matracot súrolták, enyhén rogyasztott térddel próbálta leengedni a csípőjét, a guggolásnak azonban a közelébe se került. Lábfejét a matrac szélére csúsztatta, térde így végre könnyebben hajlott, ujjai lassanként felemelkedtek a földről, csípője ereszkedni kezdett, vállai felcsúsztak a füléig. Kezét ökölbe szorította, mint aki kapaszkodik, a többieket leste, már mindenki guggolt, a fiatal nő, mint aki imádkozik, egymáshoz érintette két tenyerét, és könyökével tolta ki oldalra a térdeit. Marit dőlni kezdett hátrafelé, lábai azonban egy ponton túl nem hajlottak tovább, és mire felismerte, hogy felállni már késő, mint egy tehetetlen zsák, a matracára zuhant.
     Kacaj harsant fel mellette, tarkóját kicsapta a szégyen hideg verejtéke.
    „Azok az ingatag lábaid.”
    „Férjnél van?” szédült, fogait összeszorította, arcok villantak fel szemhéja fekete vásznán. 
    „Javaslom, kezdjen el jógázni.”
    „Nézzétek, hogy kiterült a szerencsétlen!”
    Lehajtott fejjel, félig csukott szemmel felcsavarta a matracát, felkapta a földről a telefonját és a kulcscsomóját, nem érdekelte, hogy a zörgéssel tovább zavarja az órát. Tudatába valahogy még utat tört az oktató hangja, talán neki mondott valamit, vagy csak egy újabb pózt magyarázott épp, Marit azonban kizárólag a menekülésre koncentrált, arra, hogy kijusson ebből a teremből, az épületből, eltűnjön még a környékről is, amilyen gyorsan csak lehet. Fülében visszhangzott a gúnyos kacaj, de amikor végre elért az ajtóhoz, váratlanul, egy földön hagyott szatyorban megpillantott egy kankalint, és megtorpant. az első növény, amit Olavval a közös otthonuk kertjébe ültettek, egy sárga kankalin volt.
    Olavval. A férjével. Az otthonukban.
    Artikulálatlan, állati üvöltés hasított keresztül a termen, beleütközött a tükrös falakba, szétszabdalta az oktatóra összpontosított figyelem feszes hálóját. néma csend, egy sirály vijjogása, majd zavart suttogás. Lassan Marit is eszmélt, gyomráig hatolt a rászegezett tekintetek sokasága.
    – Elnézést – motyogta maga elé, majd a sokktól és zavartól támolyogva sarkon fordult.
    Keze még remegett, amikor beindította az autót, de miután elhagyta a környéket, lassan megnyugodott. Kevés olyan szép dolog van, mint a sötétszürke víz felszínén megcsillanó napfény – gondolta, miközben a keskeny hegyi úton kanyargott.
    Hazaérve Olavot a kerti fotelében találta, mellette a falnak támasztva a gereblye, éppen kávét töltött egy csészébe. – Te is kérsz? – kérdezte, amint meglátta a kapun besétáló Maritot. – Igen – felelte Marit, majd leült férje mellé. – És? – kérdezte. – Jó volt – válaszolta Marit. Vett egy mély levegőt, talán a legmélyebbet az elmúlt években, kényelmesen hátradőlt a székén, majd szépen, lassan kifújta. – Legközelebb viszont inkább a városba megyek – mondta. – Állítólag ott kisebbek a csoportok. Olav bólintott, miközben Maritot addig ismeretlen derű járta át, és csak nézte, ahogy az eget narancsszínűre festve lassan lebukik a hegyek mögött a nap.

A pelikán húsa

http://www.jelenkor.net/tarca/872/a-pelikan-husa

A ház beosztása korántsem volt ideális. Mama szerint sokat kellett lépcsőzni, a szobák pedig túl kicsik voltak. A bejárati ajtó egy közepes méretű előszobába nyílt, balra egy tükör volt, kalaptartó, faragott nyelű sétabotok, jobbra a garázsajtó, tovább egyenesen a pincelejáró. A következő emelet a nappaliba vezetett, súlyos faszekrények, heverő, a heverővel szemben tévé. Fatévé, röhögtünk olykor öcsémmel az avítt Videoton dizájnon. Az ajtó melletti sarokban az ágyat bársony falvédő szegélyezte, ez volt a papa helye. A kicsi konyhában műanyagabroszos asztalka, két szék, egy hokedli, paprikafüzérek, befőttesüvegben szárított vargánya, a falon katolikus naptár. Korondi kerámiák díszítették a második emeletre vezető lépcsősort. Porfogók, morgott olykor a papa. Ezen a szinten rendezték be a ház legelegánsabb helyiségét, az étkezőt. A vitrinekben kristály, porcelán, kitüntetések, örökségek, a falon az unokák képei, mind a nyolc, külföldi utak zsákmányai. Az ebédlőasztalt csipke borította, egy üvegvázában művirág, egy másikban barka, papa szedte esős éjszakák másnapján az erdőben. Az étkező mellett, a mama szobájában éppen elfért két ember, néhány szentkép, rózsafüzér, kalapok, és bundák, amiket senki sem hord már. A harmadik emeletre csak akkor másztunk fel, ha küldtek. Tágas fürdőszoba és egy dolgozószoba, benne könyvek, egy írógép és esküvői fotók – mintha nem lettek volna válások.

Kulcsunk nem volt, csöngetnünk kellett és várni, amíg valaki végre kinyitotta a kaput, kivéve azokon a napokon, amikor papa eljött elénk az iskolába. Ilyenkor Tihany márkájú biciklijének támaszkodva, mellkasán összefont karral, diszkrét távolságból várta, hogy végezzünk. A csomagtartóhoz rögzített kosarában, a műanyag szatyrok alatt tej, kenyér, csoki, ugyanaz a márka, ugyanaz az íz, heteken keresztül, minden nap. Megbeszéltük, hogy megint nem történt semmi különös, aztán hazabattyogtunk, mindig ugyanazon az útvonalon, és csak a papa fütyörészése vagy egy-egy kutya ugatása törte meg a csendet. Ez egy igazán szomorú időszak is lehetett volna, ám valamiért nem így emlékszem rá. A délutánok lassan úsztak az este felé, mama főzött, papa matatott, mi pedig tanultunk. Nagy ritkán engedélyt kaptunk rá, hogy vacsoráig a garázs szekrényeiben kutakodjunk, régi kitűzőket, érmeket aggassunk magunkra, kalapot csapjunk a fejünkbe, és sétapálcával masírozzunk fel-alá. Aztán vacsoránál, a tojásos gomba fölött, esett néhány szó a következő napok menetéről, apánk várható érkezéséről és a Jóistenről. Végül a tévé előtt, újabb adag csokival az ölemben vártam, hogy leteljen a hátralévő egy-két óra, jöjjön apa, és hazavigyen a saját szobámba, hogy lefekhessek az ágyamba, mintha egyébként a dolgok a megszokott rend szerint mennének. Előfordult néha, hogy nagyapám maradt velünk éjszakára. Esetlenül mozgott a lakásunkban, elmosogatott, rendezgette a szórólapokat, egyszer talán még vasalt is. Mama nem jött, állítólag nem bírt felmászni a harmadik emeletre, meg amúgy is, mondta, valakinek rendet kell tartani nálunk is. Menjen csak az öreg. Ekként telt el az első néhány hét.

Péntekenként a nagyanyám bundás almát sütött, fokozva ezzel a hétvége izgalmát. A szűk konyhában, az asztal és a tűzhely között tipródva, almakarikákat mártogatott palacsintatésztába, sercegett az olaj, ragadt a műanyag abrosz, édes illat járta át az emeleteket. Ilyenkor ott ültem vele, és a történeteit hallgattam, mint ahogy évekkel később is, az erdélyi házról, a fényűző karácsonyokról, marhavagonokról és egy nehezen induló új életről. Aztán meg kalandos útjairól, a dédszüleim haláláról, az unokáiról, mintha én magam nem egy lettem volna közülük, úgy emlegette szüleimet a keresztnevükön, engem és öcsémet pedig mint a gyerekeik. Végső soron talán, nem is unoka voltam ilyenkor, inkább egy gyerekkori barátnő halovány mása. Na, de hol van az már, legyintett, és letörölt egy könnycseppet az arcáról. Elmúlt mind. Csak a Jóisten tudta, vagy még ő sem, hogy mennyi sérelem gyűlt benne össze az évek alatt, amit azonban egy úrinő büszke tartásával leplezett. Csupán a konyhában, az edényekből felcsapó gőz lazította fel egyszer-egyszer ezt a merevséget.

Korábban nem fordult elő, hogy a nagyszüleimre bíztak volna, legalábbis nincsen ilyen emlékem. Közös programunkat leginkább a többfogásos hétvégi ebédek jelentették, evés, beszélgetés, ölelés, elköszönés. Ezen kívül anyák napi csokrok, születésnapok és kosármeccsek előtti sütizések köré rendeződött kissé formálisnak mondható viszonyunk. Mária néni, a nyugdíjas klub vezetője, több nyelven beszélő, a rászorulókat segítő, városunk köztiszteletnek örvendő tagja, nem csúszott-mászott a szőnyegen, kisautókat tologatva fiú unokáival. Megtárgyalta a szükséges kérdéseket, majd pedig végtelen megelégedéssel szemlélte, hogyan tűnnek el az étkezőasztalról a rántott, töltött és csavart húsok. A vasárnapi misék és egy-egy hosszabb utazás kivételével, mama életének nagyobbik része a házban zajlott. Papát időnként láttam kosármeccseken, folyóparton, erdőben, szurkolni, régi cimborákkal beszélgetni, fonott kosárba gombát gyűjteni. Mégis, egy ilyen szerencsétlen helyzet kellett hozzá, hogy nagyszüleim kilépjenek az őket körülszövő történetek sejtelmes díszletéből, és minden esendőségüket felfedve, megpróbáljanak bennünket néhány hétig ellátni, valahogy úgy, ahogy annak idején a saját fiaikat.

Egy este aztán apám, mint aki végre megtalálta a megoldást erre a lehetetlen helyzetre, izgatott arccal lépett be az ajtón, gyerünk, mondta, indulunk. Beültünk tehát a Zastavába, megmarkoltuk a plüss üléshuzatot, sötét, üres utcákon kanyarogtunk, míg végül leparkoltunk a templom előtt. Most pedig imádkozni fogunk, mondta a szenteltvízbe ejtve mutatóujját, anyátokért. Csak vessetek keresztet, és fogalmazzatok a saját szavaitokkal, így, hogy add, Istenem, hogy anya minél előbb hazajöhessen. És mi kértünk, aztán kissé megnyugodva hazamentünk, aludtunk, és másnap kezdődött elölről minden. Az iskolában újfent semmi különös nem történt, délután jött értünk a papa, csoki, séta, emeletek, heverészés, tévénézés, sóhajok, történetek. Mondok egyet, ülj csak ide. Tudod-e, hogy mi van ezen a pecsétgyűrűn, biccentett nagyanyám ökölbe szorított kézfejére. Na?Néztem, próbáltam kivenni a húsos ujjba vágó anyag mintázatát, de nem tudtam megmondani biztosan. Ez, gyerekem, egy pelikán. És tudod-e, hogy miről híres a pelikán? Arról, fiam, hogy ha nem talál élelmet, akkor a saját húsát csípi le, és adja oda a kicsinyeinek. Nem gondolkodik rajta, csak csinálja. Ez a természete. Nem tudhattam biztosan, hogy mindeközben anyám kórházi küzdelmeire gondolt-e, vagy apámra, aki a leglehetetlenebb helyzetekben is mindenkinek megpróbált valamit nyújtani, esetleg saját magára, aki a túlélés érdekében már annyiszor alkalmazkodott.

Ahogy nem tudhattam azt sem, hogy mit gondoltak akkor, amikor nekik, a közösség sokak által szeretett és tisztelt tagjainak, elvált fiaik lettek, nehezen összeszervezhető családi ebédek terhét róva ezzel rájuk. Hogy magyarázkodtak-e miatta valaha, vagy a rájuk jellemző csendes tartással azon igyekeztek, hogy a maga útján menjen minden tovább. Abban azonban biztos voltam, hogy akadtak kerülendő témák, kellemetlennek számító kérdések, amelyek minden igyekezet ellenére behatárolták kapcsolatainkat. Behatárolták és megterhelték, egészen addig a pontig, amikor egyszer csak nem volt helye a mellébeszélésnek, és ha előttünk nem is, maguk között biztosan kimondták legalább egyszer, hogy megtörténhet, hogy ennek a két kisgyereknek meghal az anyja.

Ez egy igazán szomorú időszak is lehetett volna, ám valamiért mégsem az lett. Nem tudom, hogy a mindenáron fenntartott rend, vagy az elszántság, hogy itt semmi sem változhat, volt-e az, ami miatt végül anyám teljesen felépült. Mindenesetre, néhány hónap után a nagyszüleimmel való találkozások ismét a hétvégékre szorítkoztak, köszöntésekre, kosármeccs előtti sütizésekre, közös tévézésekre. Egyvalami azonban soha nem tért vissza. Mint bajtársak, akik érteni vélik, hogy ebből a fajta életből csak ez az egy van, úgy hagytunk fel mi is mind a mázzal, maszlaggal, és kaptunk választ végre egyre több kérdésre, évekkel később is, amikor már tudtam, hogy a pelikán csak a legendákban szaggatja fel a húsát.

Az istenek szigete

http://www.jelenkor.net/kulfold/801/az-istenek-szigete

Svarga – a mennyország

A szűrt hajnali fényben, habszerű felhőrétegen tört át a hegycsúcs, tűzhányó tátongó krátere, lassan megemelkedett a gép szárnya, balra csúsztunk a horizonton. Alattunk trópusi erdők kapaszkodtak a merőleges talajba, épp félálomban csodáltam a fentről lefelé fodrozódó hullámokat, amikor hirtelen manőverrel ráfordultunk egy hosszan elterülő sziklafalra, rám pedig tátott szájjal alvó szomszédom, akiből másnapos alkohol- és izzadságszag savanyú elegye párolgott. Tropical paradise. Elfogott az émelygés.

A repülőtér pálmafái között, még fáradtságtól összeszűkült szemmel kutattam a nevünk után, és meg is találtam viszonylag könnyen, hála a táblát tartó, feltűnően narancssárga alaknak. Kísérőnk mély főhajtással üdvözölt, majd ránk vetette egy tudatára csak részben ébredt gyermek ártatlan tekintetét, welcome to Bali, welcome to Densapar, mondta széles mosollyal, szikrázó fogsorral. Fején az udeng, a balinéz férfiak tradicionális fejfedője, a füle mögött a virágszirommal és a csillogó lenvászon ing alatt megkötött, szoknyaszerű saronggal olyan lehetetlen kecsességet kölcsönzött ennek az egyébként medvealkatú férfinak, amitől egyszeriben feloldódott minden szorongásom. Az, hogy az egyenlítőtől délre, fokozott biztonsági kockázatokat rejtő országnak korallzátonyoktól övezett, vulkánokkal tűzdelt szigetére érkeztünk, már egyre kevésbé tűnt rémületesnek, sokkal inkább egy izgalmas kaland egzotikus díszletévé vált.

Seminyakba érve sofőrünk kiemelte a csomagtartóból a bőröndöket, majd széles karmozdulattal jelezte, hogy egyenesen továbbhaladva találjuk a bungalónkat. Csobogókban úszkáló aranyhalak, frangipáni bódító illata, csicsergés, ciripelés, bokrok neszezése, lombok susogása. Az istenek velem voltak. Nemcsak ott, a bungalóhoz vezető szűk ösvény ismeretlenjében, de később is, a házak bejáratát védő, ruhába öltöztetett kőszobrokban, a boltok előtt bemutatott canang sari felajánlásokban, tengerparti rituálékon, kóbor kutyák csaholásában, a mezőkön pihenő tehenek lusta méltóságában. A muszlim többségű Indonéziában a 93% -ban hindu lakossággal bíró Bali szigetét szellemek segítik és sújtják napkeltétől napnyugtáig, amitől még a véremben csordogáló különféle oltások sem óvhattak meg.

A seminyaki istenekkel való pár napos ismerkedés után jutottunk el egy tradicionális balinéz táncelőadásra, melyben Barong, a jót megtestesítő tigris és Rangda, a gonoszt képviselő szörny nap nap után, nézők százai előtt, öt felvonásban küzdenek egymással. Az előadást kísérő hangszerek, a gong, a kendang, a saron a párás meleggel karöltve pillanatok alatt bódították el a szemlélőt, és repítették ember méretű majmok, rémült parasztok és rikácsoló boszorkányok harcának színterére. A zűrzavart csak Siva isten közbeavatkozása, és az aranyszín kelmékbe öltözött táncosnők lenyűgöző kéz-, fej- és szemmozdulatai oldották fel egy kis időre.

A kozmoszban uralkodó egyensúly, a dharma mindent átható létezése a mindennapi rituálék és a helyiek életét végigkísérő nagyobb ünnepek meghatározó eszméje. Nem mehet el mellette azonban az a turista sem, aki a szörfözésen és hajnalig tartó partizáson kívül mást is csinálna a szigeten. Az olyan fenséges templomok, mint a Tanah Lot vagy az Ulun Dalu, a fafaragó műhelyek előtt sorakozó istenek, a járdán, a homokban és az út mentén heverő, tömjénillatú felajánlások lépten-nyomon főhajtásra késztettek.

Bhuwah – a földi élet

Bungalónkban egyedül az ágyat védte négy fal és mennyezet, a zuhanyzó és a vécé egy rizsföldtől téglafallal elválasztott virágos kertben, a konyha pedig egy félig fedett teraszon állt. Mókusokkal zuhanyoztam, pillangókkal reggeliztem. Paradicsom. Nasi goreng, csirkenyárs mogyorószósszal, sült rizs, chili, frissen facsart dinnye-, mangó- vagy papajalé és jegeskávé, csak hogy egyet említsek a könnyed reggelik közül.

Vízparton nőttem fel, víz mellett élek, ott érzem magam igazán szabadnak. Úszni az Indiai-óceánban: erre vágytam, mióta betettem a lábam erre a szigetre. És maradt is pusztán az, elérhetetlen vágy, ugyanis az Indiai-óceánban nem lehet, legalábbis nekem nem sikerült úszni. Ugrálni, lebegni, kapálózni, vizet nyelni tudtam csupán, ahogy a hullámok felkaptak és kidobtak a partra, majd alattomosan visszaszippantottak a veszedelmesen morajló víztömegbe. A perzselő napsütésben szárítkozva tűnt csak fel a part vonalát szegélyező égővörös zászlók egyike, rajta a figyelmeztetés: a kijelölt területeken úszni tilos. Ahhoz képest elég jól sikerült. Az esti apállyal aztán Kuta strandja hotelek bárjaiból szóló könnyed dzsessz, édes koktélok, csoportos áldozatbemutatások és hamvasztási ceremóniák helyszínévé szelídült.

További földi örömöket hajhászva jutottunk el a Tegalalang teraszos rizsültetvényeinek közepén felhúzott szabadtéri kávézóba, ahol egy igazi csemegét, a cibetmacska ürülékéből készített testes, krémes Kopi Luwakkávét szürcsölgethettük, pálmafák árnyékában, trópusi madarak énekét hallgatva. A cibetmacska, amivel a ketrecére erősített tábla szerint jobb vigyázni, emésztőrendszere enzimeit kölcsönzi a kávébab fermentáláshoz. Ürüléke gondos fertőtlenítésen, majd szárításon megy keresztül, hogy aztán a kávémanufaktúrában, kézi pörkölés és darálás után, mint a világ legdrágább kávéja landoljon a csészénkben. A rizsföldre nyíló kilátás, a buja növényzet, a leveleket rezegtető könnyed szellő a legzaklatottabb lelket is megnyugtatja. Kivéve talán a cibetmacskáét, melynek agresszív viselkedéséhez, feltételezem, a naponta elfogyasztott kávébab is hozzájárul.

A sziget déli csücskéből az északiba eljutni nagyjából három órába telik. Nem embert próbáló vállalkozás, kivéve, ha reggel hat órára kell Seminyakból (dél) Lovina partjára (észak) érni. Egy kimerítő, többfogásos, borkóstolós vacsora után hajnali háromkor kelni egyetlen cél érdekében vagyok képes: hogy delfinekkel ússzak a felkelő nap fényében. Nagyjából kétezer méter magasban, félálomban, a hidegtől reszketve, szerpentinektől felkavarodott gyomorral átsuhant ugyan az agyamon, hogy mindez megéri-e nekem, de a képzeletemben giccsesen romantikussá duzzadt kép újra és újra meggyőzött: ennél jobban életem utolsó napját sem tölthetném. A dzsipből kilépve homok kúszott a lábujjaim közé, langyos szellő lengte körül a kialvatlanságtól száraz szemgolyóm, lassan elém tárult a Jáva-tenger békés hajnali hullámzása. A delfinekkel való úszkálás természetesen enyhe túlzás volt, valójában egy jukungban, az indonézek hagyományos halászcsónakjában siklottunk a szürkéskék vízre idegenvezetőnkkel és az evező helybéli férfivel. Ahogy rajtunk kívül még vagy harminc másik jukungos, japán, kínai, ausztrál utasával, akiknek izgatott duruzsolása éles sikollyá vadult, amint feltűntek az első hátúszók. A nagyjából két órás delfinfigyelés, bármilyen banálisan festett is a kergetőző csónakokkal és visítozó turistákkal, ott, a napfelkeltében, a planktonoktól csillogó tengeren, az e világi létezés igazi ünnepe volt.

Bhur – az alvilág

A Batur vulkán 2000-es kitörésének pusztító nyomait egy panorámás étteremből szemléltem, miközben ebédeltem. Fekete, halott föld, az étel jó volt, a mellékhelyiség egy földbe vájt koszos lyuk, kezet mosni nem tudtam.

A vulkán lábánál keletkezett Batur-tó melletti Trunyan temetőbe kenuval szállítják halottaikat a Bali Aga törzs tagjai. A holttesteket kedvenc ruhájukba öltöztetik, és egy mágikus fa alá fektetik, amely elveszi a rothadó testek bűzét.

A Puputan emlékmű egy perzselő délelőtt Densaparban: a holland hódítók elleni öngyilkos támadásban elpusztult négyezer balinéz harcos képe.

A kétszáz ember halálát okozó 2002-es robbantás emlékműve Kutában, a bungallónkhoz vezető úton.

A Bali Nine néven elhíresült kilenc ausztrál heroincsempész, akik közül kettőt 2015-ben a Balin uralkodó törvények szerint golyó által kivégeztek.

Prostitúció.

Idegenvezetőnk történetei a korrupció számunkra is ismeretlen méreteiről. Gyerekeinek képei, három ünneplőbe öltöztetett kis balinéz. Az évek óta Párizsban turizmust tanuló anyjuk fotója. Idegenvezetőnk udeng helyett baseballsapkában, ahogy fiát az ölében tartva ebédel egy út menti warungban. Hangjában a várakozás reménye, hogy újra együtt lesz a család, amint felesége befejezi az iskolát. De addig is, amíg hajnalban a tengerfelszínre úsznak az első delfinek, amíg érik a papaja, a kávébab, a mangó, amíg virágzik a frangipáni, és amíg égnek a füstölők, miért is ne lehetne csak úgy örülni, és várni a következő napfelkeltét. Itt, az istenek szigetén.

Szűcs Attila Strand című festménye mellett a hozzá írt, azonos című szövegem (GÉM/GAMEkapocs, MODEM, Debrecen - fotó: Szilágyi Rudolf).

Visy Beatrix a Jelenkor folyóirat éves lapzártájában kiemelte egyik tárcámat. Köszönet érte. 

http://www.jelenkor.net/interju/730/eves-lapzarta-visy-beatrix

Kilátás a New World Saigon Hotel teraszáról.