Kilátás a New World Saigon Hotel teraszáról.

New World Saigon

http://www.jelenkor.net/kulfold/723/new-world-saigon

(District 1) Életem első utasbiztosítása: gondoskodás (És mit fog enni a kishölgy Vietnamban?), bizalom (Az Ön helyében én nem mennék sehova.), szakértelem (Ha büntetni akarnám az asszonyt, biztosan elküldeném oda egy útra.). Tény és való, nem éppen Balatonlellére készültem leruccanni. Az elmúlt egy évet külföldön töltöttem, egészen pontosan Norvégiába költöztem. A mindennapjaim szerves részévé vált a nem tudom, nem értem, eh?, hol vagyok?, valaki segítsen! életérzés. Ennyi idő alatt nagyjából hozzászoktam, hogy minden szobában én vagyok a leghülyébb, hogy jó benyomást legfeljebb sugárzó mosolyommal és szemem értelmes csillogásával kelthetek, cserébe viszont két pofára tömhetem a lazacot. Deal.

(Álom) Biztosan állíthatom tehát, hogy Ho Si Minh-városba kellő nyitottsággal érkeztem, hiszen rég kigyomlálódott belőlem (ha létezett egyáltalán) mindenfajta nemzeti öntudat és fölény, személyiségem mostanra ruganyos, áttetsző plazma lett. Arról viszont már kevésbé voltam meggyőződve, hogy hova is érkeztem pontosan, amikor azt állítottam, hogy itt vagyunk Ho Si Minh-városban, meleg van, rengeteg a robogó, minden oké. Az 1930-as években a francia kolonializmus idején épült, majd az 1950-es években az USA bőkezű hozzájárulásával nemzetközivé növekedett, SGN kódú repülőtér napjainkban civil és katonai gépeket is fogad. Nem fogadta viszont a Budapestről a fél világon keresztül utazó csomagjainkat. Váltógatya nélkül Vietnamban, pech. A hotelbe a Saigon-folyó mentén vezetett az út, miközben Saigon elnevezésű buszmegállók, butikok és éttermek mellett haladtunk el, elképesztő, mintegy 40 km/órás sebességgel. Hullafáradtan, fejemet az ablaküvegnek támasztva próbáltam felfogni, hogy a New World Saigon nevű, „európai körülményeket” biztosító, impozáns hotelben a szigorú külsejű recepciós arcomat az útlevelemben látható halványszürke, bánatos képmásomhoz hasonlítgatta, welcome to Saigon! Akkor most Ho Si Minh vagy Saigon? A bennem feszülő kétséget hamar elnyomta a tizedik emeleti szoba nehéz takarója, mélységes, földöntúli álomba repítettek a tompán beszűrődő utcai zajok és egy kínai akciófilm fényei.

(Ébrenlét) Dudaszó, motorzúgás, sercegő olaj, kiabáló árusok, hey, Miss, want a new blouse? Csapódik a bárd, röpül a csirkefej, másnap reggel teljes szag- és színkavalkádjával tárult elém a Bến Thành piac. Utcai kereskedők összeverődéséből fejlődött ki a 17. században, de 1870-ben leégett, hogy aztán egy újjáépítést követően Ho Si Minh-város legnagyobb piaca legyen. Pontosabban, akkoriban Saigon legnagyobb piaca lett. Miután a portéka nagyobb részét sikerült beazonosítanom, megnövekedett önbizalommal, alkudozásra készen vetettem bele magam a textilek, fake rolexek, legyezők és állattetemek miriádjába. Másfél órányi hajtóvadászat után, egy újonnan szerzett szalmakalappal az ölemben, klimatizált kávézóban ébredtem. Megmentőm, a cà phê sữa đá, bivalyerős vietnami jegeskávé cukrozott sűrített tejjel, magában hordozta mindazt, amit korábbi kávézásaim során igyekeztem elkerülni. Ám a fullasztó pára okozta bódultságomból semmi sem tudott úgy magamhoz téríteni, mint ez az édes, sárszerű ital – szóda helyett kísérőként hideg zöld teával. Annak ellenére, hogy Vietnam a világ második legnagyobb kávéexportőre, Ho Si Minh-város lakosságának jelentős része időről időre elbóbiskol. Robogóra dőlve, parkban fatörzsnek támaszkodva, utcai árus bódéja mellett, háromkerekű biciklin, háromkerekű bicikli alatt. Nem szégyen az alvás, és mindenképp hasznos, ha az ember kifejleszt egy-két napközbeni rapid alvástechnikát.

(Káosz) District 1-beli rettegéseim fő színtere az úttest volt. Az érkezésünk utáni reggelen hosszú percekig filmeztem egy tizedik emeleti erkélyről a robogók többmilliós halrajhoz hasonlító mozgását. Abba viszont már nem gondoltam bele, hogy egyszer majd le is kell lépnem közéjük, és hogy a járdáról nézve dühöngő káosz az, ami fentről összehangolt rendszernek tűnt. Se jelzőlámpa, se zebra, de még csak a remény halvány sugara se, hogy ezt élve megúszom. Így ér véget minden, kilapít, mint rizspapírt, néhány munkába igyekvő vietnami. Ám férjem unokatestvére, gyakorlott útátkelő, Mózes a Vörös-tengeren, kitárta vagyon két karját, hogy megálljt parancsoljon a dudáló, berregő áradatnak, s mi belekapaszkodtunk mind, s követtük őt az ismeretlenbe. A robogótenger azonban nem nyílt ketté, a legtöbb, ami tőlük telt, hogy némileg lelassítottak és kerülgettek, miközben mi tyúklépésben haladtunk a túlpart felé. Ha valamilyen megmagyarázhatatlan oknál fogva akkor és ott rám tört volna a futhatnék, esélyem sem lett volna a túlélésre. Szerencsére nem tört. Jutalmul pedig ott várt rám, ó igen, a magasságos Ho Si Minh, intésre lendülő karral, az otthonosság érzetét felkorbácsoló 7,2 méteres bronz valójában. A szobrot 2015 májusában, az elnök 125. születésnapja alkalmából állították a városháza elé, lecserélve ezzel elődjét, mely Ho Si Minht egy kislánnyal az oldalán ábrázolta. Az előtte elterülő tágas téren businessmanek igyekeztek a környező trade centerekbe és bankokba. Tény, a látvány nem gyereknek való. Sarló, Gucci, kalapács, Louis Vuitton, vörös zászlón sárga csillag és a legkülönlegesebb panel, amit valaha láttam. Nyolc emeletének minden egyes erkélyén üzletek cégére: Boo Coffee, the Maker, Let's Partea, Orientea, Saigon O'i, Bánh canh ghẹ, Pizza-steak-Pasta.

(Fény) Nguyen Hue Boulevard 77., óriásplakát, finom nő, invitáló kézmozdulat, aranyszín kelme: tradicionális vietnami ruhák a 17–21. századig, kiállítás. Az áo dài véleményem szerint a feminin vagányság tökéletes megtestesítője. Ha tehetném, áo dàiban járnék-kelnék, bár lehet, hogy ezt a jelenlegi lakhelyemül szolgáló hétszáz fős norvég faluban némi megrökönyödés övezné. A hosszú, állógalléros, kétoldalt derékig felsliccelt selyemruha, alatta kényelmes selyemnadrággal, a Vietnamon végigsöprő történelem hű lenyomata is egyben. Még a '60-as évek hippikultúrája is nyomott hagyott rajta, amin persze a kommunista kormány morgott egy darabig. Manapság iskolai egyenruha, éttermekben, szállodákban munkahelyi viselet, egyébként pedig kénye-kedve szerint kombinálhatja, aki akarja farmerrel, kiskacsás szájmaszkkal, bambuszkalappal. Egyszer talán én is lehetek olyan vagány, mint a robogón cikázó, kecses vietnami nők. Fekete hajuk hullámzik a szélben, hátuk mögött összesúgnak a vezetés közben cigarettára gyújtó férfiak, de ők ezzel mit sem törődve, divatos napszemüvegükben, porcelán bőrüket védő ruhában, szmoggal és porral dacolva tovahajtanak a lemenő nap fényében.

(Hőség) Ho Si Minh-városbeli napjaim egyik fénypontja a zuhanyzás volt, egy hét alatt nagyjából összesen hússzor álltam víz alá. Az izzadáson túl a városban keveredő szagok (benzin, füst, büfék ablakain kicsapó gőz, rohadó gyümölcs) kiszellőztethetetlen nyomot hagytak a ruhámon és egész testemen. Kínom csak akkor enyhült, amikor a harmadik napon megérkeztek a csomagjaink, és végre kedvemre váltogathattam a pólóimat. Napjaim másik fénypontja az evés volt. Hal, rák, kagyló, tavaszi tekercs, nyári tekercs, kacsa és a nagy kedvenc, a phở bò vagy phở gà. A vietnami kultúra világszerte magas szinten teljesítő nagykövete, a marhából vagy csirkéből készült húsleves, benne rizstészta, chili, lime, friss koriander, ánizsízű thai bazsalikom, mungóbabcsíra, gyömbér, vörös- és fokhagyma, illetve néhány azonosítatlan zöld levél. Snack gyanánt lótuszvirágmagot rágcsáltam, és napi diétám részévé vált a sárkánygyümölcs, a zöldpapaya, a mangó, a világ legcukibb gyümölcse, a mangosztán és a hotel konditermében proteinszelet helyett kapható kisujj méretű banánok. Lecsúszott néhány vietnami sör is, Tiger, Saigon Special, Bia Hanoi és természetesen rengeteg rizs. Az estéket éttermekben, büfékben töltöttük, csakúgy, mint a helyiek nagy része. Az emberek gyerekméretű asztaloknál, gyerekméretű székeken ücsörögtek, vagy csak egyszerűen a járdán guggoltak, ettek, ittak, tévéztek és beszélgettek. Az asztalokon asztali grill, nedves törlőkendő (étkezés előtt kézre, arcra), aprócska tányérok, öklömnyi jégkockák, egy pohárba legfeljebb egy darab, egy tálkában chili, a másikban só és bors keveréke, amibe lime-ot ajánlatos facsarni, és grillezett húsdarabokat beleforgatni. Soha véget nem érő, izzasztó lakomák, a felszedett kilók száma nulla. Receptre mindenkinek!

(Háború) Az egyik legtikkasztóbb napon jutottunk el két akkora volumenű helyre, mint a Függetlenségi vagy másik nevén Újraegyesítési Palota (nézőpont kérdése) és a Saigon Állat- és Növénykert. Hiba volt. Szobáról szobára mászott arcomba a történelem, Vietnam és az USA egyezkedésének színterei, vörös szőnyeg, bársonyfotel, porcelán, elefántcsont, mahagóni, keleti kényelem, nyugati nyugalom. Nguyễn Cao Kỳ Dél-Vietnam miniszterelnöke, később alelnöke és Richard Nixon egy gondosan megmunkált dohányzóasztal mögött, Nixon kedélyesen mosolyog, Nguyễn feszülten félrenéz. Egy nő fotója a falon, a szépséges Madame Đặng Tuyết Mai, aki egy ideig férje oldalán, katonai egyenruhában járta Dél-Vietnamot, majd pedig Tokióban álnéven plasztikai műtétet végeztetett, amivel aztán 1966 decemberében bekerült a Time magazinba is. Saigon 1975. április 30-i elesésekor vagy felszabadításakor (nézőpont kérdése) feleségét és gyermekeit evakuáltatta, miközben maga Nguyễn a Frequent Wind nevű hadművelettel menekült el Dél-Vietnamból. Kaliforniában az alelnök italboltot nyitott, írt két önéletrajzot, feleségével 1989-ben elváltak, végül mindketten, bár már külön-külön, visszatértek Vietnamba. Nyomasztó földalatti szobák, tartalék rádió, konyha. Azt hiszem, hogy itt, az alacsony mennyezetes szürke folyosókon barangolva vesztem el egy időre, és merültem alá valami fullasztó, sötét hínarasba. A háború borzalmait több kis teremben is vetítették, projektoron vászonra, nézhette kicsi és nagy a menekülő tömeget, a Vietkong harcoló embereit, a földalatti aknákban megbúvó családokat. Hogy kerültem ide, nem tudom, indák, liánok, pálmafák, hatalmas fehér kard az arcomban, vizet, gyorsan, egy kis vizet, anyám, ez itt egy elefánt. Bambuszkorlátos fahidakon kullogtam szigetről szigetre, patakok, szökőkutak, függőkert, a pára elviselhetetlen lett. A Saigon Állat- és Növénykert a nyolcadik legrégebbi a világon, egyik fő programja a veszélyeztetett fajok védelme, egyedül itt szaporodott fogságban a gyöngyös páva. Ketrecében köröző maláj medve, betonmedencébe merevedett krokodil, egy-egy felháborodott strucc, sziesztázó orangután. Aknarendszerben megbúvó emberek, ketrecbe zárt állatok, játékteremből kiszűrődő gépzene és elnyűtt testem egy pingvin formájú kuka melletti kőpadon.

(Csend) És a pillanat, amikor életem leggyönyörűbb kávézójában találtam magam. Bambuszerdő árkádjai, kikövezett út, árnyas kerthelyiség, vízcsobogás. Itt, ezen a hűs parton, a pálmafák árnyékában pihentem meg napok óta először igazán. Fel sem tűnt, hogy mennyire hiányzott a csend. A csend, amit mindenhol keresek, és amihez egyre jobban hozzászoktam fjordparti sétáimon. Hang nélkül ringatózó levelek, a pincér lassú léptei a vízben, ahogy egy műanyag rúdra rögzített biciklikosárral halászta ki őket – Gió Và Nước, a szél és víz kávézója.

A pillanat, amikor a saigoni Notre-Dame bazilika előtt álltam, és egy japán turistával versengtem egy tökéletes szögben elkapott képért.

A pillanat, amikor kanállal kapargattam egy zöld kókuszdió fehér húsát.

Amikor eső után mezítláb sétáltam a forró aszfalton.

Amikor ragacsos rizsdesszertbe haraptam.

És a pillanat, amikor felismertem, hogy nekem itt jó, mert új, mert szép, mert van, és hogy itt lehetek én is, egy kis időre, valaki más. 

Fehér homok, algasáv, kék az ég, zöld a fű és jéghideg a víz. Egy délelőtt a norvég riviérán.

Anne himmelfart

http://www.jelenkor.net/tarca/676/anne-himmelfart

Soha nem élt még ilyen gyönyörű helyen. Ami azt illeti, soha nem élt még gyönyörű helyen, bár lehet, hogy van, aki egy kotovszki lakótelepet is szépnek lát. A sötétszürke sziklák, a fenyves a házuk mögött, a fehér nyári éjszakák még tizennyolc év után is lenyűgözik. Szerencsés. Korábban legfeljebb egy közepes méretű lakást jósolt volna magának, egy használt kocsit, meg egy aránylag megbízható férjet. Sohasem volt túl optimista, bár ez is viszonyítás kérdése. Mindenesetre tette a dolgát. Egyetem után egy odesszai rendelőintézetben kezdett dolgozni, gyerekkori barátnőjével közösen bérelt lakást, a kiadásokon osztoztak, a koszos ruhákat együtt mosták. Havonta egy vodkázás, mindig ugyanott, ha kicsit többet ittak, befizettek a Vulkán nevű diszkóba, és táncoltak reggelig.

            A gőzölgő tea az ablakpárkányon elhomályosítja a kilátást. A férje tette elé, idd meg, jót fog tenni, mondta, hogy aztán a pillanatnyi közelséget kihasználva végigsimíthassa a vállát.

            Találkozásukat a puszta véletlennek köszönhették. Zakhar júliusi szabadságát tengette a szülővárosában, jobb híján egyedül, illetve reggelik és vacsorák alkalmával az anyja társaságában. Később elmesélte, hogy már napokkal korábban megtervezte, miként ajánlja majd fel a bevásárlószatyrok cipelését. Félt, hogy soha nem fog még egy ilyen kedves arcú nőt látni. Ő pedig engedte, hogy végre történjen valami. Aztán kiderült, hogy a férfi az év többi részében külföldön dolgozik egy olajfúrótornyon, hogy kint jobb híján református istentiszteletre jár, és hogy szeretné, ha egyszer meglátogatná. Néhány napig kísérgette fel-alá, beültek egy-egy kávéra a piac környékén, kétszer moziztak, egyszer csókolóztak a peronon, majd Zakhar visszautazott. A döntésig, miszerint végül felmondott az odesszai rendelőintézetben, otthagyta szerény, ám stabil egzisztenciáját, a havi egy vodkázást, minden barátját és a családját, a Zakharral időközben váltott levelek juttatták el.

            Most már látja, még ezen a párás ablakon keresztül is, hogy a költözés élete legbátrabb döntése volt.

            Eleinte a férfinak kiutalt munkásszállón éltek, szobakonyha erkéllyel, egy mélyre benyúló fjord partján. Aztán jöttek a lehetőségek, dolgozni kezdett ő is, először mint asszisztens, majd egy év után elindította saját körzeti praxisát. A lányuk születéséig még többnyire fel tudja idézni az eseményeket, utána már csak nagyvonalakban. A fiát egyáltalán nem tervezték, már elmúlt negyven, amikor egy ködös novemberi estén megkapták a Jóistentől, mint most már tudja, utolsó reménysugárnak kegyetlenebb időkre.

            Normális esetben ilyenkor szokásos körükre indul a kutyával, vagy uzsonnás dobozokat rak össze, de ételre most senkinek nincs szüksége. Helyette kockás gyapjúpléddel betakarva ül az ablaknál, teát iszik, a múltján tűnődik, és nézi a ház előtt rollerrel, biciklivel elhaladó iskolásokat. A következő két hétre minden betegét lemondta. Ha több időre lenne szüksége, majd jelentkezik, ígérte, kollégái aztán már nem telefonáltak többet. A fia a szobájában játszik, nem sokat fog fel a körülötte zajló eseményekből, legalábbis reméli, hogy nem. A férje már felöltöztette, ott guggol mellette, és tologatja az autókat, még van pár percük indulásig, még egy kicsit úgy csinálhatnak, mintha. Aztán taxi lassít a ház előtt, szokatlanul elegáns, fekete öltönyében becsönget a sofőr. Indulás. Kicsi falu ez, az emberek ismerik egymást.

            Az udvaron félkörívben, három sorban székek, akár egy koncertterem nézőtere, oldalt hangfalak, a templom épülete a díszpáholy. Zakharral karöltve vonulnak be, hogy elfoglalják a nekik fenntartott helyet. Ők ma itt a díszvendégek. Térdet hajtanak az oltár előtt, a márványpadlón koszorúk, a koszorúkon üzenetek, nemsokára erre is sor kerül. Fogalma sincsen, hogy ki intézte mindezt, a padon az énekeskönyveket, a virágdíszeket, a mécseseket. A fia is itt van valahol, egy rokon vigyáz rá, vagy talán barátok, ezzel most ne foglalkozzon, mondták, majd ők gondját viselik.

            Micsoda egy szentély ez. Üres, fehér, fa, fény. Szőke férfiak, nők és gyerekek nézik a szőke Jézus mennybemenetelét. Kristi himmelfart. Csak most az egyszer lehetne egy kicsit kevésbé puritán, és lehetne, hogy egyszer végre nem sportcipőt visel a lelkész, hogy nem jön ide mindenki, hanem csak az ő titka, az ő titka, az ő igen nagy titka lenne. Nem arról van szó, nagy erény az alázat, törekedett is rá egész életében, viselte a bélyeget, a számonkéréseket, a csalódásokat. Talán neki se jutott több, mint másnak. Megtanulta a nyelvet, gyógyította a helyieket, kórusban énekelt, túrákat szervezett, spórolt, ahol tudott, hallgatott, amikor kellett. De most igazán, akkora nagy kérés lenne egy rendes temetés? Aranyló oltár, leomló virágok, zokogó asszonyok, Szűz Mária és minden szentek?

            „Köszönjük, hogy a barátunk voltál. Hiányozni fogsz. Osztálytársaid.”

            „Emléked őrizzük. Hilde és Kristian.”

            „Fájó szívvel búcsúzunk. Olga és családja.”

            „Részvétünk. Marie, Anders és Eline”

            „Sohasem felejtünk, mert szeretünk. Berg család.”

            Tizenhat év, három hónap, két hét és öt nap. Ennyi jutott nekik, ezzel kell beérnie. Valahol mindig is sejtette, hogy a szerencséje nem tarthat örökké, hogy valamelyik döntése végül tragédiához vezet. Képzeletében azonban ő volt az áldozat: balesetet szenvedett, rákos lett vagy lebénult. Alapvető rettegések, idáig terjedt a fantáziája. Gyakorlott búcsúztató a lelkész, egy ideig elhiteti vele, hogy mindez Isten kezében volt, van és lesz. Ül, hallgatja, és egy pillanatra tényleg úgy gondolja, hogy a halál nem tragédia, meghalni normális, élni viszont ajándék, mert az élet a nemlét extrája. Amen. Az emberek felállnak, lassan elindulnak kifelé a templomból. A padról a férje húzza fel, bírd még egy kicsit, mondja, térdet hajtanak az oltár előtt, a márványpadlón koszorúk, a koszorúkon üzenetek. Körbeállják a koporsót, valaki szól, hogy középen fogja meg, mert oda nem nehezedik akkora súly. Előtte és mögötte kollégák, családtagok és Zakhar lehajtott feje, amint megemeli a ládát.

            Halk sírás, sötétszürke sziklák és nedves fű szegélyezi a temetőbe vezető utat. Valaki a távolban felnevet. Óvatosan menetelnek a földbe levert, ingatag falépcsőn, a dombon felfelé alattomosan kúszik orrába a közeli fenyőerdő illata. Lehetnél nehezebb, kemény és rideg, mint a temetőt övező hegyek, hogy apró darabokra törne, aki át akarna rajtad hajtani. Lepattanna rólad a szilánk, nem lenne súly, ami összenyomna, nem tennének hideg sírgödörbe, és nem szórnának rád fekete földet. Békesség nektek mindenhol! Zakhar karja a karjába fonódik, mindjárt vége, mondja, szemgödre túlcsordult meder, helyette is ő sír, így volt ez mindig.

            „Részvétem! Őszinte részvétünk! Fogadd őszinte, szinte őszinte, részvétünk az egész családnak!” Összemosódott minden, ismerős lett az ismeretlen, és idegen a barát, könnyezve nézi, de nem érti, a kezét szorítják, de nem tudják, hogy fenyőfák sötét árnyéka vetül a kotovszki lakótelepre. Mint a koporsóra hulló föld, mostanra fekete lett minden álma, önző és értelmetlen hajhászása egy örökre eltemetett életnek.

            Soha nem élt még ilyen gyönyörű helyen, mint ez. A víz, a sziklák, a fenyves, a véget nem érő fehér éjszakák, és a lánya sírja egy fjordra néző temetőben.

            Innentől kezdve ez az ő élete.

Strand

A szöveg Szűcs Attila Strand című festményéhez íródott, és a képpel együtt a debreceni MODEM galériában állították ki, az Antal-Lusztig gyűjtemény részeként.

Azt kérdezik, hogy tudok itt úszni a történtek után. Nézek hülyén, nem értem. Hiszen ez nem ugyanaz a víz.

Még dél sincs, de a fémlépcső már átforrósodott, nyikorog, ahogy leszaladok rajta. Egy béka ugrik elő a szappanvirágok mögül, eltűnik a zöldes barna gyűrűkben. Megállok a legalsó lépcsőfokon, előrehajolok, kémlelem a zavaros vizet, az iszapot, a kagylókat. Ezek már döglöttek. Nem emlékszem pontosan az utolsó közös fürdésünkre, de talán akkor is délelőtt volt. Délutánonként túl öreg voltál hozzám. Álltál a döngölt pálya mellett, mintha bérletes helyed lett volna, a hasadon megtámasztott, összefont karokkal. Szállt rád a por, úgy emlékszem, talán sérved is volt. Én a szivarfa alatt ültem a többi kamasszal, és próbáltam nem leégni. A víz szokatlanul lassan mozog, csak a turbinák morajlása meg a levegőben úszó cefreszag a régi. Óvatosan átlépem a kagylókat, beleereszkedek, alámerülök, nem látom, csak képzelem, hogy mi minden van alattam. Igen, délelőtt lehetett, apa, te meg én, csorogjunk le a pékekig, javasoltad, és mi összemosolyogtunk a hátad mögött. Az évek alatt a fiad az én cinkosom lett. Kenyérlapátos embléma az üdülő kapuján, mögötte egy ismerős integet, szervusz Ernő bátyám, hogy vagy kérlek? Ma egyedül úszom itt, életemben először. Egy bögöly köröz a fejemnél, csapkodok, mint aki fulladozik, hogy elűzzem a dögöt. Fröcskölök, prüszkölök, cseppenként hullik le a napfény. Egyedül a folyóban délelőtt, van ebben valami félelmetes. Belehúzok, rúgom, tolom a vizet, uszadékfát visz a víz előttem. Hej, rózsalevél, felkap a szél, messzi sodor innét. Hunyorítok, pislogok, végre élesedik a kép, hanyatt fordul az uszadékfa, felismerem rajta a sötétkék fecskét. Lebegsz a felszínen, dudorászol, fütyörészel, a fogaid közötti réseken sziszegve a dallamot. Próbálom tartani a tempót, kepesztve, zihálva haladok a nyomodban. Azóta sem hallottam senkit így fütyülni. Szeretnélek utolérni, mielőtt elérjük a lépcsőt, mielőtt továbbvinne a sodrás. Felkap a szél, talán sose látlak. Menjünk, mit szólsz, elég volt mára, szárítkozzunk meg a napon, törülköző sem kell, csak amíg gatyát cserélsz alatta. De te nem hallod, talán már kicsit süket is vagy, meg egyébként is, hova sietnél. Itt végre nyugalom van és fény, nem zavar senki, legfeljebb egy-egy bögöly vagy béka. Talán kijössz majd a következő lépcsőnél, visszasétálsz a strandra, és a pálya mellől nézed tovább a meccseket. Talán végre odamegyek hozzád én is, te pedig megveregeted a vállam mert fiúgyerekekhez vagy szokva, és a meccs után együtt biciklizünk haza a kereszteződésig. Megrándul a vállam, ahogy elkapom a korlátot, az utolsó pillanatban húzom fel magam a lépcsőre.

Néhányan még ma is megkérdezik, hogy tudok itt úszni a történtek után.  Ez nem ugyanaz a víz, mondom nekik, itt percről percre változnak a dolgok, és végül minden uszadékfát elvisz az ár.

Nagyszüleim

Polske kvinnen

http://www.jelenkor.net/tarca/560/polske-kvinnen

Reggel, amikor felébredek, már egyedül vagyok. A hálószobában nincsen fűtés, csak a sárga függönyön át beszivárgó fény melegít. Felkelek, elhúzom, kint köd van és szürkeség. Egy pléddel a hátamon átvánszorgok a nappaliba, bekapcsolom a mobilradiátort, és felteszek egy lábost a tűzhelyre. A hűtőszekrény egy kattanással bekapcsol, összerezzenek, bezárom az ajtót. A házinéni szerint szükségtelen, ő bejelentés nélkül nem járkál fel, de csináljuk, ahogy jólesik. Kávét főzök, a lábosban tejet melegítek, a pléd lecsúszik a vállamról, rálépek, álmosan csetlek-botlok a fehér szobában. Nyolc óra van, lassan a nap is felkel.

Bekapcsolom a tévét, egy kerek képű lányt mutatnak, egyik kezében egy csecsemőt egyensúlyoz, a másikkal egy kislány haját fésüli, a combján kisfiú csimpaszkodik. Boldognak tűnik, valószínűleg a kamerának is valami ilyesmit mond épp. A gyerekeknek apjuk is van, kamaszforma, különböző méretű matpakke-okat rak össze, szendvicsek, nyers répa, alma. Végre egy szó, amit megértek. Szürke sziklákkal határolt, kékvirágos réten folytatódik a műsor, ahol drága sportcuccban billeg egy jó alakú, szőke lány. Letelepszik egy sziklára, mesél, szelíden mosolyog, de én meg vagyok győződve róla, hogy komoly a téma. Egy snittel odébb virágokat rendezget egy síron, a kövek között az apja szlalomozik fűnyíróval. Aztán madártávlatból mutatnak öt-hat házat, azaz a falut, a népességről mondanak valamit, gondolom, hogy csökkent az utóbbi években.

Dörömbölnek a lenti ajtón, a szokásosnál hangosabban. A házinénit sokan látogatják, délelőttönként ő a bébiszitter, a dogszitter, öreglányokkal főzőcskézik, egyébként halboltja van nyugdíj mellett. Nemrég én is jártam a lakrészén, vízzel kínált, biztatóan mosolygott, a tévében a Derrick felügyelő aktuális epizódja ment. Sütemény-, fokhagyma- és öregszag kavargott a levegőben, a panasz viszont elmaradt, meg a „minek élek még” arckifejezés.

Visszatérünk az első házba, ahol a kerek képű lány zoknis lábával mozgatja a kisbaba bölcsőfunkciójú székét, miközben húsos káposztaleveleket tömköd egy forróvízzel teli lábosba. Bocsánatkérőn néz a kamerába, beesik a férje is, hozza a nagyobbakat az oviból. Végezetül mutatnak még egy konyhában szorgoskodó nénit, meg egy hozzá tartozó, karosszékben olvasgató bácsit, de rájuk már nem sok idő marad. A műsor egy napfényben úszó fjord képével zárul. Kapcsolgatok még kicsit, keresek valami háttérzajnak valót.

Ismeretlen hang szűrődik át a fehér fadeszkák között. Szokom a terepet, tapogatom, forgatom a tisztítószereket, próbálom megfejteni vajon mi mire való, végül is bárhol vagyok, egy vécét csak kipucolok valahogy. Kibányászom a hajakat a zuhany lefolyójából, porszívózok, bevetem az ágyat, szellőztetek. Negyven négyzetméterre korlátozódnak a kihívásaim. A rutin kialakítása nagyon fontos, emlékszem, olvastam egyszer valahol. Fel sem tűnik az esti fogmosás, amíg nem egy idegen fürdőszobában kényszerülünk rá. Jártam már néhány idegen fürdőszobában, lehet benne valami. Ma viszont ennél több kell, valami új, valami izgalmas. Lekapcsolom a tévét, kabátot veszek, és kilépek a lakásból. Bezárom az ajtót, lépteimet elnyeli a lépcsőn végigfuttatott szőnyeg. Mintha valaki sírna a fehér deszkafalak mögött.

Gyalogolok a házak között, nézem az utcanévtáblát, ideje lenne megjegyezni, hogy hol lakom, ha egyszer véletlenül eltévednék. Néhány fiú hokiütővel focilabdát kerget az úttest közepén. Nem hiszem, hogy én értem félre, focikapuba próbálják beütni. Hei, hei! Hvem er du?, kiabálják, ahogy elsétálok mellettük. Jó kérdés, rájuk mosolygok. Az erdő mellett sétálok tovább, egy bicikliúton. Hatalmas fenyők, mohaszőnyeg, szitáló köd, távolabb egy templom meg egy benzinkút. Sötét ösvény kanyarodik az erdőbe, egy pillanatig eljátszom a gondolattal, behatolni az ismeretlenbe, lábnyomokat keresni a sárban, elhullott agancsokra, reccsenő gallyakra lépni. Maradok inkább az úton, mára legyen elég ennyi. Sétálok egyet a templomig meg vissza, magamban motyogok, kirke, jeg skal gå på kirke, vagy valami ilyesmi. Errefelé nincsen bolt, csak egy óvoda, meg valami farm. Nincsen kocsma, nem tudom, hogy merre van a központ, ha egyáltalán van ilyen. Azt hiszem, egy faluban élek, de legalábbis egy településen, aminek saját neve van, és tíz kilométerre van egy helytől, amiről biztosan tudom, hogy város. A főváros innen nyolcvan kilométer. Közel van a svéd határ, ott olcsóbb az élelmiszer, autót meg fogakat érdemes Lengyelországban javíttatni. A kurzusra jár két lengyel, próbálkoztam is náluk a lengyel magyar két jóbaráttal, de nem igazán értették, hogy mit akarok. Az idegenség önmagában még nem tesz barátokká.

Az ablakokban lámpások, mécsesek világítanak, függöny nincs, nyírfára aggatott égősorok, kívül-belül fehér házak. Három óra van, lassan besötétedik, jobb lesz, ha hazaindulok. Az utcánkban, Nordre Kongsvei, van egy barna kőház is. Nem illik a képbe. Egy autó parkol le előtte, csapódik a kocsiajtó, ingerült férj, csoszogó feleség és egy gyerek. A felnőttek eltűnnek a kőfalak mögött, a gyerek marad, megáll és a házunkat nézi. A házunk kicsi és fehér, a kőházzal szemben, az erdő szélén van. A házinéni koszorút akasztott a bejárati ajtóra, bemegyek, bezárom, a puha szőnyeg elnyeli a lépteimet. Nézem az ablakból a napnyugtát, felhők úsznak a fák felett, a szántóföld sarában keréknyomok és egy focikapu. Egy szakállas férfi arca tükröződik az üvegben, mozog a szája a kidüllesztett szemgolyója alatt, nem hallok semmit, fogalmam sincs, hogy mit beszél, mert lenémítottam a tévét, az orra előtt elhúz egy varjú, és leszáll a szántóföldre.

Leáll a motor, még tíz másodperc, és felérsz. Először csörög a kulcs a lenti zárban, hét, hat, feljössz a lépcsőn, hallom, mert általában trappolsz, öt, négy, leveszed a cipőd anélkül, hogy kikötnéd a fűzőt, ezért a térded nekicsapódik a falnak, három, kettő, zsebre teszed a telefonod, egy, lenyomod a kilincset. Rángatod, de nem nyílik az ajtó, mert elfelejtettem elfordítani a kulcsot a zárban. Jókedvű vagy, pedig nincs rá különösebb okod. Mindig ezt csinálod. Hogy is győzhetnélek meg róla, hogy semmi sem ilyen egyszerű, hogy miközben itt vigyorgunk, valaki sír a fehér deszkák között, de a hülyeség ragadós, örülök én is veled, annak hogy élek, mondtad, amikor egyszer megpróbáltalak meggyőzni.

Szóba hozom a reggeli kopogást, és nem csodálkozol. Tudsz róla, a házinéni elmondta, szerencsétlen ügy. A kőházban egy lengyel nő lakik. Meg a férje. Meg a gyereke. Menjünk el futni, javasolod, ma a házak között, ne az erdőn keresztül, süssön le ránk az égősorok fénye. Az óvodánál lekanyarodunk, tűlevelek borítják a meredek udvart, csendes hétköznap délután. A lengyel nő is fut valahol, papucsban a vizes aszfalton. Elnézést, hogy zárjuk az ajtót, mondod a házinéninek, amikor hazaérünk, csak hát időnként ijesztő ez a dörömbölés. Izzadság folyik le a hátamon, rám tapad a ruha, hideg és kényelmetlen az egész. Igazság szerint én félek a zajoktól, de a házinéni megértően mosolyog. Polske kvinnen, mondja, segíteni akart rajta, de ez most már tényleg túlment egy határon. Időnként átjön, kisírja magát, de mást nem tehet, többet senki sem tehet.

Elbúcsúzunk, jó éjszakát kívánunk, még látjuk egymást.

Lépteinket elnyeli a lépcsőre terített szőnyeg, mint az ütések hangját a kőház falai. 

Felminősítés

http://www.jelenkor.net/tarca/454/felminosites

Meg fog szólítani. Talál ürügyet, addig fészkelődik, míg végre valami eszébe jut. Úgy teszek, mintha olvasnék, a telefonommal szórakozom, a nyakamat simogatom. Megpróbálja elcsípni a tekintetem, de rajtam nem fog ki. Mégis miről beszélgetnénk? Időjárásról? Az innen úgysem látszik. Inkább eszem, talán akkor feladja, tele lesz a szám, ő meg talál magának valaki mást, az öltönyösök közül az első sorokban. Az inkább az ő fajtája. A morzsát a földre söpröm, tekintetével követi, zsúrkocsi gurul el közöttünk, nejlontól csillogó vádli, puha léptek a szürke szőnyegen. Összegyűröm az alufóliát a markomban, és visszateszem a táskámba, egy zsebbe, amit nem használok semmire. Az övemet nézem, a laza csatot, a szőke énekesnőt a magazinban, csak most múlt tizennyolc, de már olyan énekesek nyomában jár, mint. A fejem elnehezül a monoton zúgástól, oldalra fordítom, elvesztem az éberségem, csak egy pillanatra ugyan, de ebben a kiszolgáltatott helyzetben ez is éppen elég.

– Nem volt türelme kivárni?

Hunyorgok, a nap élesebb szögben süt a szemembe. Vékony szálú haja a homlokára tapad, sötétszőke, a keze ápolt, az órája márkás. Nem figyel a többi öltönyösre, lazán kapcsolódik hozzájuk, talán csak véletlenül keveredtek egy helyre. Vizslat, a nyakamat nézi, a számat, az ajkam mozgását, ahogy határt szab a kiáramló levegőnek. Megpróbálok időt nyerni.

– Tessék?

A szőnyegre potyogott sarat lesi, a cipőmet, a felhajtott nadrágszárat, alaposabban is leporolhattam volna. A körmeim alá ragadt piszkot vakargatom, zavaromban lapozok, most múlt csak tizennyolc, de már több neves kiadó felkereste. Egy kisvárosban született, a város híres a halászatáról, de most már róla is.

– Láttam a kis piknikjét. Nem volt türelme kivárni, amíg felszolgálják?

Hajnalban, otthon, indulás előtt vihar volt. A szél megtépte a gesztenyefákat, ahogy reggel kiléptem az ajtón, megcsúsztam az aszfaltra hullt vizes szirmokon. Az úton ágak feküdtek keresztben, és fekszenek még most is, minek elmozdítani, át lehet lépni könnyedén. Egy autó alá macska bújt, valahol kutyák ugattak, mentő szirénázott, egy munkás az árok mélyére köpött.

– Otthon csomagoltam. Indulás előtt.

Az öltönyösök valami fontosabb helyről jöttek, egy helyről, ahol mindig történik valami említésre méltó. Összenevetnek, kezet ráznak, és már mondják is, bólogatnak, aztán újra nevetnek, borjúhúst esznek, pezsgőt isznak, műanyag poharuk tompán koccan. Nem látták az árkot, a csöveket az árokban, nem érezték a terjengő szagot, nem ugráltak az aszfaltszigeteken, hogy aztán megcsússzanak, és koszosak legyenek. Két hónapja nem képesek befejezni a gázvezetékek cseréjét.

– Miben utazik?

– Mit mond? Nem hallom rendesen. Túl erős a zúgás.

– Azt kérdeztem, hogy miben utazik?

Anyja neve, életkora, lakcíme, családi állapota, annyi lehetséges kérdés közül pont ez. Miben utazom, miben utazom? Farmerben meg egy blúzban, mondanám, de lefordítva nem érdemes. Esetleg kihasználhatom az alkalmat, hogy egy rövid időre az lehessek, aki már valószínűleg sohasem. Divatban. Antikban. Úgyse látom többet, miért ne játszanék egy kicsit?

– A vőlegényemhez.

– Amerikai?

– Én? Magyar vagyok.

Kigombolja a zakóját, szemüvegét feltolja a homlokán, elfogadja a pohár vörösbort, én meg egy kávét, mert benne van az árban. Megrázza a csuklóját, az órája lejjebb csúszik, a karfára könyököl, felém fordul, az arcomba bámul, vizslat gátlás nélkül, ahogy utoljára nagyanyám unokaöccse vizslatott. Éreztem a szagát, olyan közel hajolt, a dohányillatot, meg az ázott szénát, az orromat fürkészte meg a homlokom formáját, az ereimben futó vért, hogy tényleg közös-e. Nem hibáztattam érte. Akkor tudta meg, hogy nagyanyám meghalt, engem pedig sosem látott azelőtt.

– És a vőlegénye? Olajban?

– Étterme van nyugaton.

– Áh, igen. Sokan mennek tőlünk is. Szakácsok, pincérek. Magasabb a fizetés, még hozzánk képest is.

Azt mondja, hogy a rokonaival fog találkozni, meg hogy a felesége nem szeret síelni, hogy a történelmük zavaros, mert ők valójában nem vesztesek, de most mégis oda járnak át, és elvállalnak mindenfélét. A csuklóját rázza, zörög az óracsatja, nagyon szép helyre megyek, majd meglátom, ő is járt már ott egyszer, a tenger szürke, a házak fehérek. Hogy a vőlegényem már biztosan megszokta, mert kénytelen, és akik tőlük mennek, ők is megszokják hamar, egyébként pedig mikor ment, mióta van ott? Mert az idő sokat számít, az idő hozza a változást.

– Nem ment. Már ott született.

A kávéra néz, a combomra terített magazinra, a ruháimra, a láncra a nyakamon. Megpróbál megkapaszkodni, de nem talál semmit. Sima vagyok, mint a víz alattunk, vagy mint a gép szárnya. Sem egy jellegzetes szín, sem egy ismerős forma. Olyan vagyok, mint a sár egy nagyobb eső után, barna, fekete és zöld.

– Ah, minden világos! Hát ezért engedheti meg magának!

Visszateszem az újságot a tartóba, mi közöm az egészhez egyébként is, nem az én városom lett híres, nem nálunk szürke és fehér a táj, az a borjú meg az a pezsgő se az enyém. Nem kérek még egy kávét, nem, paradicsomlevet sem, nem győz meg a fehér fogsor, a szőke hajfonat, és a feszes vádli sem. Tartogassa az öltönyösöknek.

– Azt hittem, üzleti ügyben. Érthető, nem?

Azt mondja, hogy a felesége Alicantéba szeret járni nyaranta, de ő nem bírja azt a hőséget, hogy a sógora foglalta a szállását, a kikötőhöz közel, és reméli, hogy rendben lesz, mert legutóbb gond volt a reggelivel, meg a változatossággal. Ha egyszer lehetőségem lesz rá, kóstoljam meg én is azt a kagylót, mert, ahogy elnéz, nekem biztosan ízlene. Mert én olyannak tűnök, mint aki vevő a kalandokra, és ahogy ezt mondja, ott a nyomaték a tekintetében, meg a sunyiság a szája szegletében.

Nem, nem értem, mindent összekuszál, szándékosan összezavar, lesi, várja, hogy mikor csúszom el a vizes szirmokon és esem a gázvezetékek közé, hogy aztán földet szórjanak rám is, mint nagyanyámra, jöttment volt az is, nem tartozott sehova. Runaway című dala a lejátszási listák élére tört, az öltönyös az órát rázza a csuklóján, a mellkasát vakarja, a gödör szélén tántorgok, ha lezuhanunk, vajon hova zuhanunk? Megint ez a puha, kék szemű baba, a stewardess, legalább ő csinálhatna valamit, rászólhatna, hogy hagyjon már békén, az egyenruhája felér egy öltönnyel, a mosolya bárkit elbűvöl. Ehelyett itt vacakol a fejemnél, kinyújtja a karját, megcsap az illata, rózsa, jázmin, magnólia, aranylánc húzza a szőke pihéket, az inak kidomborodnak a csuklóján, ahogy feltépi és felemeli az ülésem támlájára rögzített táblácskát. Aztán rutinos mozdulattal az öltönyös fölé hajol, megismétli a mozdulatsort, neki jár a puha mellek látványa, mint a borjúszelet, hisz fizetett érte, hogy ott lebegjen a feje felett, mint a glória, az európai légitársaságok sajátos megoldása: business class.

Lassan körvonalazódni látszanak a dolgok, a fehér sávokból hullámok lesznek, sziklafalnak csapódó hullámok, szigetek, távolabb fenyőerdők, az erdők között utak.

Megkezdjük az ereszkedést, az ülésnek feszülök, szorítok egyet az övemen, rágok, nyelek. A gép éles kanyart vesz, a fenyőfák kidőlnek.

Mintha még mondana valamit, de a futómű talajt fog, a hátsók, aztán az első, a szavakat elnyeli a zúgás.

Soft landing.

A jegyemet a légitársaság ismeretlen okból felminősítette.

Preikestolen

Paulina

http://www.jelenkor.net/tarca/236/paulina

Paulina levágta a frufruját. Miért, kérdezte a nevelő, mert kellett, felelte Paulina unottan. Némelyik gyerek itt csonkítja magát. Párhuzamos vonalak az alkar belső felén csuklótól a könyék irányába, véresre rágott körmök és körömágyak, homályos balesetekből származó sérülések.

Paulina lemosakodott, hogy ne érződjön rajta az a furcsa szag, ami a többiekből is párolog. Valami állott szag, az ágyneműből jön, a ruhájából, vagy egyszerűen a testéből, a szájából a cigi miatt, vagy a hajából, amiért nem samponozza, csak szappannal sikálja meg hetente egyszer.

Paulina felöltözött, magára húzta a farmerját, a piros trikóját és a kapucnis kardigánját. A cipők között nem válogatott. Mínusz három fok volt. Kifestette a száját és a szemhéját, mindent ugyanazzal a rúzzsal. Ma végre kimenős, nem kell a többi idiótát hallgatni, meg nézni, ahogy a dagadt Marika megzabálja az öccsei maradékát.

Paulina visszapofázott a nevelőnek, hogy neki ne mondja meg, amúgy sincsen több ruhája, úgyhogy felőle indulhatnak, mert itt helyben megpusztul, ha nem gyújthat rá. Hová? A vásárba. Az hol van? Közel. Ahogy a nevelő átlépett egy pocsolyát, válluk véletlenül összeért, Paulina behúzta a nyakát, és a mellkasát is behorpasztotta. Ezek mindig megijednek, ha véletlenül hozzájuk ér az ember. Ők bezzeg tapogatják, átkarolják a derekát, a mellére hajtják a fejüket, puszilgatják, ha ahhoz van kedvük. Nem fázik? Nem. Hazudott.

Paulina a város karácsonyfáját bámulta, alulról nézett keresztül a vastag, gyantás ágakon. Pont, mint amilyen otthon volt, az égők miatt. Nyálcsíkot szívott vissza a szája széléről, igyekezett lelapítani a homloka fölött ágaskodó tincseket. A süteményes bódénál néhány fiú ácsorgott, édes illat, könnyű zsivaj, vegyék már észre. Rá kellene gyújtani megint, csak elfogyott a cigi. Kunyerálhat? Kitől, kérdezte a nevelő, hogy az időt húzza, ha kapásból nemet mond, csak ront a helyzeten. Attól az öregasszonytól, aki a sütisnél dekkezik, látja? Nem.

Paulina egy gyertyát tapogatott, szárított virágszirmok, fahéjrudak, almakarikák díszítették. Többször végighúzta az ujját a körvonalakon, szagolgatta, szerette volna megnyalni is, de az eladó nagyon figyelt. A sütis is figyelt, a zománcékszeres, a fűszeres, meg az ásványos, vagy mi, de az legalább kedves volt, mesélt neki, mutatta, hogy melyik kő mire való, kivett egyet a pattanásokra, meg egyet idegességre, de meg vannak ezek őrülve, hogy ennyit kérnek érte, visszatette a köveket a helyükre. A gyertyát nehezebb volt otthagyni, csakhogy az eladó kitartóan leste, az eladó meg a felesége a pult mögül, így nem maradt más, engedélyt kellett kérni. Ellophatja? Nem! Amúgy is csak viccelt.

Paulina az otthonára gondolt, a szobára, a poszterekre, a falvédőre. Tészta sült a parázs felett, forgott, a cukormáz lassan megkeményedett, émelyítő illata szétáradt, megtöltötte, felkavarta a gyomrát, a piszkavas felszította végtagjaiban a meleget. Idén már nem mehet haza. Mintha könnyekkel telt volna meg. Ki mondta? Az mindegy, mondták. A szeme, nagy, barna, nyugtalan, becsukta, a könnyeket elnyelte. Mit lesel, hülyegyerek? A bámészkodó kislány elszaladt.

Paulina fázott. Egyre jobban vacogott, ahogy a hideg szél a nyakába vágott. Be kellene menni valahova nézegetni. Hova? A mekibe. Mit akar ott nézegetni? Akkor a kisboltba. A plázába mennek. Jó lesz az is, csak ne legyen messze, várjon, lassítson kicsit, csikkezni kéne, mert nem bírja már idegekkel, szép ez, nem arról van szó, élete legszebb estéje, de látja, mennyi csikk van ebben a tartóban, felét el sem szívták rendesen. A plázába mennek. Neki miért nem szóltak, hogy ez lesz a program, akkor hozta volna magával az ötszáz forintot az otthonból, nemrég kaptak zsebpénzt. Ruhaboltba, bizsuboltba mennek. Cipőboltba? Oda is. Magassarkúk is vannak? Vannak. Olyan, mint a csajon? Olyan. A csikkek, a francba, elfelejtette. El.

Paulina a zokniját gyűrögette, tuszkolta a szűk cipőbe. Ocsmány semmirekellő kis liba. Fekete velúr, tíz centis sarok, strasszok, szegecsek, istenem, de gyönyörű. Ki a fene fog ráfanyalodni? Ballagásra, addig még van idő pénzt keríteni, fekete harisnyával. Már tizenhárom, de lapos, mint a deszka. A nővére ebben a korban már kinézett valahogy. Vagy ez a másik, mit szól, legalább tizenöt centi, csak kár, hogy kerek az orra. Vénasszonyos. Olyan csenevész, az útról észre sem veszik. Na, fotózza le, hadd nézze, hadd lássák a többiek is az otthonban, majd ha visszamennek. Csúf, ronda egy lánygyerek, megszületnie is kár volt, egy fillért nem adnak majd érte. Nem kell ez senkinek, nem érdekel senkit.

Paulina a mozgólépcsőt nézte, ahogy fokról fokra összecsuklik, süllyed, eltűnik. Sosincs vége. Megkapaszkodott a korlátba, mellkasát a hüvelykujjának nyomta, az ujjpercek a szegycsontba fúródtak. A férfiak a lépcsőn, sötét öltönyük utalás az ünnepre, vagy hétköznapi kiváltság. A tészta forgása a parázson, a lépcső, ahogy mozog, kiszámítható, zsibbasztó, biztonságos. Még nem mozgólépcsőzött, mondta. Soha? Soha. A nevelő a férfiakra pillantott, vajon hallották? Szálljanak fel rá, szálljanak fel most. Az ismeretlen, a váratlan izgalma, Paulina mellkasa egyre erősebben nyomódott a korlátnak, lábujjhegyre állt, kardigánja szétnyílt, a három férfi tekintete a szánalomból a vágyakozás felé, fokról fokra, süllyedt, eltűnt.

Paulina a tükör előtt billegett, tekergette törzsét, váll az áll alatt, párhuzamos lábfejek. Micsoda kabát, az anyja, ha ezt most látná, odalenne. Fogná magát, és elindulna haza, ebben a kabátban, valahogy megoldaná, pénz nélkül, és besétálna a faluba. Honnan jött, kérdezte a nevelő, amikor először találkoztak. Máncsról. Az hol van? Máncsról. Melyik megyében? Egy másikban. Nem tudja, melyikben. Milyen messze? Pont, mint Budapest. Budapestről már jött ide autóval, és Máncsról is pont annyi, mint Budapest. És akkor végigsétálna az utcán, és néznék az emberek, hogy visszajött, micsoda kabátban, biztosan észrevennék a férfiak is az autóból, és akkor lehetne pénze még több ruhára, mert már az apjának sem kell belőle adni a részt, csak az övé lenne, meg az anyjáé. Rajta lenne a magassarkú is, bár a víztározónál le kellene venni, és a fekete harisnya akkor sáros lenne, meg egy kicsit halszagú, de nem számít, mert utána visszalépne a cipőbe, és nem venné észre senki.

Paulina megkérdezte a nevelőt, hogy mehetnek-e busszal vissza. Van jegye? Nincsen. Van pénze jegyre? Nincsen. Akkor gyalogolnak. Tizenöt, tizenhat percet ki lehet bírni. Vacsorára vissza is érnek. Na, azt elfelejtheti, fél órája lejárt a kajaidő, az ő adagját már biztosan eltüntette valamelyik. Láthatás után mindig ez van. A szülők elmennek, ezek meg nekiállnak zabálni és visítozni a tévé előtt, mint a malacok. Ugye, a Marika is jött volna inkább velük. Az a szerencsétlen. Majd a képeket mutassa meg neki, hadd lássa a cipőt, amit próbált, meg a mozgólépcsőt.

Paulina azt mondta, hogy jó este volt ez, menjenek a jövő héten is. Mert utána már viszik át. Onnantól meg ki tudja, mi lesz. Aztán küldje majd el neki is a fotókat. Nincs kint róla kép, mert nem kell, hogy akárki tudja, de meg fogja találni. Bogdán. Keresse meg, és oda küldje el. A vezetékneve. Megjegyzi? Biztosan megjegyzi?

Bogdán Paulina. Az lesz ő, kép nélkül. Csak a neve.

Töprengés Lovranban Csordás Katával.
Fotó: KTN

Így maradni, végleg

http://www.lato.ro/article.php/%C3%8Dgy-maradni-v%C3%A9gleg/2737/

Katalin a hálószobatükör előtt állt, és három, nagyjából egyforma hurkába rendeződött hasára meredt. A tükör tölgyfa keretén egy világoskék pamutkendő lógott, egy évvel ezelőtt akasztotta oda, amikor a szellemekről olvasott egy hetilapban, és amikor férjét, Istvánt infarktussal kórházba szállították. A tükör kapuként szolgálhat a két világ között rekedtek számára, ezért, ha tehetjük, a sötétben átlátszó drapériával fedjük le. Ezt írta a hetilap, s Katalin jobbnak látta megfogadni a tanácsot. 
Maga elé fogta a fehér blúzt, a mellkasához tartotta, és kissé hátradőlt. Olyan, mint az iszap, mondta néha István, amikor a hálószobatükör előtt találta, s miközben ezt mondta, mutatóujját Katalin köldökébe mélyesztve, körkörös mozdulatokkal rezegtetni kezdte a hasat. Az asszony ilyenkor folytatást remélve kissé szétterpesztette a lábát, közben a kertre gondolt meg a lányára, arra, hogy eljön-e a hét végén, s ha igen, elhozza-e a kis Annát is, végül a halálra. Istvánra is gondolt, igaz, egyre kevesebbszer. Elképzelte, hogy mit csinálhat a férfi, amikor egyedül van, azt, ahogy cigarettára gyújt, a bicskáját élezi, vagy odébb tesz egy széket az útból. Hamar kinyitotta azonban a szemét, a tükörben férje arcát kereste, tátott száját, izzadt homlokát, leste a szükségét, amit most kizárólag vele enyhített.

Mindez régebben történt. A tükör előtt állva most mellére szorította a fehér blúzt, kicsit hátradőlt, hogy az anyag jobban ráfeküdjön, hogy láthassa, jó lesz, ma még felveheti, aztán már soha többé. Választ hozzá egy nadrágot vagy szoknyát, mindjárt kiveszi a szekrényből, leakasztja a vállfáról, felhúzza, és begombolja a hasán. 
Tisztelt P. Istvánné! Szeretettel meghívjuk Önt és kedves családját a május 12-én tartandó ünnepségünkre, ahol hét kollégájával együtt átveheti a Gy.szöv. ÁFÉSZ kitüntetését hűséges és odaadó munkája elismeréseként. Tisztelettel. 
Ennyi, az ünnepséggel mindenkorra vége, akkor meg minek örüljön, minek ez a cirkusz? Hányszor mondták, hányszor hitték el, hogy majd, ha nyugdíjasok lesznek, akkor. Kiszórták, kihajították az úgynevezett jövőbe, azt, amire éppen nem volt pénz, idő meg a többi. Ha mások lennének az állapotok, az Istváné kiváltképp, akkor talán, esetleg, sőt, mi több, várná, akkor ez a vég, ahogy mondani szokás, egy szebb jövő kezdete lehetne. De ma fehér blúzában és a hozzá kiválasztott aljban valami mást vesz át, azt is kényszerből, valami másra mondja majd, hogy köszönöm, de csak a jó isten tudja, hogy mire. 
Az istenedet! Ezt kiáltotta, és az útpadkára rogyott. Az isten verje meg! Az ő családjában nem volt szokás káromkodni. Az isten nevét hiába ne. Ezt tanulta, meg még néhány hasonlót. Attól, ahogy a férfi ráförmedt, hirtelen elszégyellte magát. Május volt, eső utáni május este. Gyalog indultak a hegyre, már nem is emlékszik, hogyan történt pontosan, de egyszeriben ott volt az a nő, a nő, aki után István megfordult. Elmentek, elhaladtak egymás mellett, Katalin a férjébe karolva, az a nő szemből, István feje úgyszólván elfordult, s úgy is maradt néhány másodpercig. Talán még maradt is volna, ha Katalint az őt elborító düh arra nem készteti, hogy férjét teljes erejéből bokán rúgja. Ezek után szótlanul meneteltek a hegyre, este pedig Katalin összeszedte a holmiját, csak a legszükségesebbeket, és elköltözött. Fogta néhány ruháját, a könyvét meg az ágyneműjét, és elköltözött, vagyis inkább át. Átköltözött a ház másik szobájába. Az ajtót magára zárta, és csak akkor ment ki ételért vagy egyebekért, ha István nem volt a közelben. Két napig külön élt a férjétől.

Agytörzsi infarktus, mondta a főorvos. A hetilap a padlóra esett, a takarítónő hajolt le érte a csípőjére támaszkodva. Az orvos Katalin vállára tette a kezét. Túlélte, a tudata ép maradt, a lényegre emlékszik, leszámítva néhány dolgot. Bemehet hozzá, amint magához tér, a többiről ráér később dönteni. Emlékszik, ahogy felhúzta a sárga frottírköpenyt, a fertőzések elkerülése végett, és belépett az intenzív osztály tizenkettes kórtermébe. Körülbelül tizenöt vagy húsz beteget raktak a terembe, gurítható fehér vaságyakra, néhányukat becsövezték, gépekre kötötték, volt, aki féloldalt a könyökére támaszkodva ivott, vagy csak egyszerűen aludt. Katalin egy pillanatra megtorpant, megállt az ajtóban, mert megdermesztette egy gondolat, mi van, ha nem találja a férjét. Nézte a termet, az ágyakat a teremben, a letakart kupacokat az ágyon, még az ablakon is kinézett, nem tudni, miért. Mint amikor felhívták, otthon volt, és megcsörrent a telefon. A férjét kórházba kellett vinni, mondta az ismerős hang, miközben ő egy cetlire meredt, a szavakra a készülék mellett, két kiló karaj, három fehérrépa, egy csokor petrezselyem, két kiló karaj, három fehérrépa, egy csokor petrezselyem, és így tovább, egymás után legalább tízszer, de nem tudni, hogy miért. Az ablak alatti éjjeliszekrény tetején megcsillant a beszivárgó napfény. Egy szemüvegtok, egy öngyújtó és egy keményfa markolatú bicska. Katalin belépett a terembe.

István kora estéken a hegyre biciklizett. Megyek a hegyre, így mondta ott mindenki, aki a falu melletti dombon egy kis földdarabot birtokolt. A kapát hosszában a biciklikormányra fektette, és kényelmesen elrugaszkodott a kavicson. Ez a régi út, ezen a régi úton, mennyi történet, mennyi emlék, ment, gurult végig mióta is?, talán tíz éve, mióta a lány elköltözött otthonról. A kapa hegyét a földbe vágta, egyenletesen haladt a saláták és újhagymák között, a fanyél égette a tenyerét, hasította a földet, s közben Katalinra gondolt. A hegyen sokszor eszébe jutott a nő, egy Katalin nélküli élet, hogy ugye mi lenne, ha nem lenne, s gondolatban történeteket kreált, miként hagyhatta volna vagy hagyná el esetleg még mindig a felesége. Egyik reggel felkelne, és Katalin nem lenne az ágyban, de az egész házban sehol. Először arra gondolna, hogy vásárolni ment, kutatna a nyomok, az otthon felejtett lista, a hiányzó cipők, a szokásos után, aztán lassan megértené, hogy többé nem jön vissza. A felismerés vánszorgó zsarnok. Leülne egy székre, cigarettára gyújtana, vagy elővenné a bicskáját, és talán úgy is maradna végleg, ott a széken, Katalint várva. Hazaérve aztán feleségét gyakran a hálószobatükör előtt találta, amint krémet loccsant magára, és csak úgy, szórakozásból köldökébe dugta a mutatóujját, és körkörös mozdulatokkal rezegtetni kezdte a hasát. Katalin általában kissé szétterpesztette a lábát, és a férfi, ha nem fáradt ki túlságosan a kerti munkában, hátulról átkarolta.

Mikor jön az Évi, kérdezte István, minden nap, amikor Katalin meglátogatta. Nem tudom, majd telefonál. És a másik, a kisebbik? Katalin megfogta a férfi nyakát, erősen megszorította, hogy a fejét megemelje, és a kispárnát alányomja. Utoljára Évi fejét tartotta így, lámpafényes éjszakákon ült az izzadságtól nyirkos ágyon, és a haját simogatta. Nincsen másik. Csak az Évi van, meg az unokád, Anna. A férfi feje hátracsuklott, hatni kezdett az altató, a lecsukódó szemhéjak egy könnycseppet préseltek a halántékra. Néhány dologra nem fog emlékezni, pontosabban nem úgy, ahogy azok valójában vannak vagy történtek. Emellett pedig sajnálatos módon nyaktól lefelé, s ezen már semmi sem változtathat, megbénult. Lassacskán döntenie kell, hogy vállalja-e. Vállalni, így mondta az orvos. Mostantól kezdve minden nap, reggeltől estig, mint egy gyermeket, egy magatehetetlen kisbabát, etetni, itatni, pelenkázni, altatni. Gyakorlati dolgok, talán még bele is lehet jönni. De Katalin, maga még elég fiatal, idén megy nyugdíjba, és ott van a lánya meg az unokája is. Vannak helyek, ahol a férjét szívesen látják. Szívesen ellátják. Magának megmarad a szabadsága, marad még ideje élni, és persze így is bármikor meglátogathatja. 
Ez lenne hát az élet. Az élete István nélkül. 

Felhúzta végre a blúzt, hozzá a sötétkék szoknyát, a meghívót a táskájába tette, és megpróbált nem gondolkodni. Ha nincs jövő, legalábbis nem úgy, ahogy ennyi időn keresztül elképzelte, akkor nincs is min gondolkodni. Akkor nem marad más, csak ami éppen történik, a most apró mozdulatai, a táska súlya a vállán, a cipő, ahogy szorít, a kulcs a zárban, amint balra, majd jobbra fordul. Nincs több gondolat, csak a puszta megfigyelés, kapaszkodni a jelenbe, meg az a tükör, az arc a tükörben, az a test, az élete István nélkül, pontosabban az ő élete és István, egy naponta megelevene­dő, tehetetlen emlék.

Åkrasanden

Sodrás

http://www.jelenkor.net/archivum/cikk/2761/az-uszoverseny-sodras

Dél­után ket­tő­től há­ro­mig ta­lál­ko­zunk, egy órá­ra, utá­na már nem ér rá. Jobb, ha si­e­tünk, jobb, ha mi­nél előbb el­mon­dom, az­tán in­du­lunk. Ha­mar be kell majd fe­jez­ni, ezt üze­ni a sze­me. Én a sze­mét né­zem, ő az aj­tót, én a sze­mét, a ned­ves, ug­rá­ló szem­go­lyót, a kék íriszt, a fe­ke­te pu­pil­lát. Tíz per­ce az aj­tót né­zi, köz­ben mo­so­lyog és a zse­bé­be nyúl. Öt perc múl­va in­dul, mond­ja, majd vis­­sza­te­szi a te­le­font a zse­bé­be. Men­nie kell, ne­hogy el­kés­sen. Ki­lé­pünk az ut­cá­ra, el­ké­ri az ön­gyúj­tóm, ki­fúj­ja a füs­töt, a pu­pil­lá­ja most ki­sebb, mert az ég­re néz, a füst­től könnyez­ni kezd. Ol­va­sott egy cik­ket, mond­ja, majd leg­kö­ze­lebb el­me­sé­li, hogy mi­ről, de most már tény­leg men­nie kell. Azt mond­ja, szer­vusz, és azt, hogy saj­nál­ja, de nincs ap­ró­ja, s az, aki­nek ezt mond­ja, ki­a­bál­ni kezd, és a le­ve­gőt üt­ni. El­in­du­lok én is, de hir­te­len nem tu­dom, nem em­lék­szem, hogy ho­va ké­szül­tem. Ta­lán egy üz­let­be akar­tam be­men­ni, vagy en­ni va­la­mit, nem em­lék­szem, így a busz­meg­ál­ló fe­lé in­du­lok. Egy je­gyet ké­rek, mon­dom, pe­dig elég len­ne csak a ke­ze­met nyúj­ta­ni. A so­főr le­té­pi a kék fec­nit, ki­ad­ja, de az uj­jai nem nyúl­nak túl a kis ab­lak ha­tá­rán. Le­ülök, és eszem­be jut a múlt va­sár­nap, ahogy ki­nyi­tok és ki­si­mí­tok egy új­ság­pa­pírt, a kony­ha­asz­tal­ra te­szem, a héj az új­ság­pa­pír­ra hull, a krump­li sá­ros hé­ja, s ak­kor vá­rat­la­nul há­nyin­ge­rem lett. Múlt va­sár­nap a jö­vő­re gon­dol­va vá­rat­la­nul há­nyin­ge­rem lett.

Már csak öt meg­ál­ló és ha­za­é­rek, és ott­hon majd be­zá­rom az aj­tót ma­gam után, és a tás­ká­mat az asz­tal mel­let­ti szék­re te­szem, ahogy min­dig. Ad­dig is né­zem azt a fi­út, aki ott áll a busz for­gó­já­ban. A ma­gas, vé­kony test elő­re-hát­ra ring, s én né­zem, mert va­la­hol meg kell ál­la­pod­nom, mert kell egy biz­tos pont, és er­re ő a leg­al­kal­ma­sabb itt, a bu­szon. A fiú is néz en­gem, a sze­me sar­ká­ból fi­gyel, időn­ként fel­ne­vet, ami­től az ar­ca el­tor­zul, az uta­sok le­hajt­ják a fe­jü­ket. Ját­szik, a szá­ja szé­lén vé­kony nyál­csík, szem­go­lyó­ja ug­rál, elő­re, ol­dal­ra, időn­ként rám pil­lant, és fel­ne­vet, a töb­bi utas le­hajt­ja a fe­jét. Be­nyo­mom a pi­ros gom­bot, a stop fel­irat ki­gyul­lad, a busz le­fé­kez. Le­szál­lok, mert meg­nyom­tam a gom­bot, és mert ha­za­ér­tem. A kul­cso­mat ki­ve­szem a tás­kám­ból, a be­já­ra­ti aj­tó zár­já­ba il­lesz­tem, halk kat­ta­nás. Éme­lyí­tő bűz jel­zi, hogy ha­za­ér­tem, a lép­cső­ház do­hos sza­ga. Az aj­tót be­zá­rom ma­gam után, a tás­ká­mat a szék­re, a ka­bá­to­mat váll­fá­ra, a ci­pő­met a szek­rény elé te­szem.

A kony­há­ba me­gyek, és egy po­hár vi­zet töl­tök. Egye­dül va­gyok, mert nincs ott az a ka­bát, sem az a ci­pő, és sen­ki sem mond­ja, hogy na, szia, megjöttél?, így vá­la­szol­nom sem kell, ami jó, mert nem is tud­nék, leg­fel­jebb an­­nyit, hogy, igen, meg­jöt­tem, de eh­hez most amúgy sincs ked­vem. Be­me­gyek a szo­bá­ba, a po­ha­rat az asz­tal­ra te­szem, a reg­ge­li mor­zsát a te­nye­rem­be söp­röm, s a te­nye­rem­ből vis­­sza­szó­rom az asz­tal­ra. A kép­er­nyőt né­zem, a mon­da­to­kat a kép­er­nyőn, hogy ne ha­ra­gudj, hogy nem ke­res­te­lek, de meg­van az oka, majd el­mon­dom, de er­ről most nem be­szél­he­tek. Az­tán egy má­si­kat, ami­ben ma­gáz­nak, és azt ké­rik, hogy te­gyek meg ne­kik va­la­mit, és ak­kor majd ők is meg­te­szik ne­kem, és ez­zel én na­gyon jól já­rok, el sem tu­dom kép­zel­ni, hogy men­­nyi­re.

Szét­csa­va­rom a hi­deg fé­met, az al­só ré­szé­be vi­zet töl­tök, kö­zép­re a fe­ke­te port, az­tán rá­csa­va­rom a fel­ső részt. A mű­anyag fo­gan­tyú­nál meg­eme­lem, a rozs­dá­so­dó fém­lap­ra te­szem, és a fe­hér kap­cso­lót bal­ra for­dít­va egy égő gyu­fá­val alá­nyú­lok. A szi­vacs­ra sár­ga fo­lya­dé­kot ön­tök, szét­ke­nem a csé­sze pe­re­mén, el­öb­lí­tem, fél­re­ra­kom, vá­rok. Csö­rög a te­le­fon, nem, itt­hon va­gyok, igen, ala­kul, ak­kor es­te, szer­vusz.

Ki­né­zek az ab­la­kon, bá­mu­lom a te­ret, a ga­lam­bo­kat, egy ré­szeg fér­fit, ahogy a má­szó­ká­ba ka­pasz­kod­va egy újabb lé­pés re­mé­nyé­ben elő­re­nyújt­ja bal lá­bát. A hely­re gon­do­lok, ahol szü­let­tem, az­tán ar­ra, hogy már­ci­us van. Ha az ot­ta­ni ab­la­kon néz­nék ki épp, ak­kor lát­nám az ár­te­ret, a ha­tal­mas po­cso­lyá­kat, és el­kép­zel­ném, amint ál­la­to­kat mos ki a föld­ből a ta­laj­víz.

A ká­vé halk mo­raj­jal a rozs­dá­so­dó fém­lap­ra frö­csög, a fe­hér kap­cso­lót jobb­ra for­dí­tom, csé­szé­be töl­töm a bar­na lét. El­ke­ve­rem a ká­vét a tej­jel, és a ka­na­lat a mo­so­ga­tó pe­re­mé­re te­szem. Nye­lés­kor a fo­ga­im há­tul egy­más­hoz ér­nek, a fáj­da­lom az áll­kap­csom­ba su­gár­zik. Éj­jel megint ös­­sze­szo­rí­tott fog­sor­ral alud­tam.

Még két óra és el­in­du­lok, ki­lé­pek a la­kás­ból, be­zá­rom az aj­tót, le­me­gyek a lép­csőn, el­me­gyek a meg­ál­ló­ig és vá­rok. Ad­dig is le­ülök a mo­ni­tor elé, ke­re­sek egy szá­mot, az­tán eszem­be jut, hogy en­nem kel­le­ne va­la­mit. En­ni, hogy ne fáj­dul­jon meg a gyom­rom, és hogy ne árt­son meg a bor. Bor, igen, iszom egy kis bort. Ki­me­gyek a kony­há­ba, el­ké­szí­tem az ételt, né­zem a kép­er­nyőn a mon­da­to­kat, ré­gi üze­ne­tek, vá­la­szol­nék, de már mi­nek.

Ki­me­gyek a fo­lyo­só­ra, ki­nyi­tom a be­épí­tett szek­rény aj­ta­ját, és elő­re­ha­jo­lok, hogy jól lás­sam a ru­há­kat. Ki­hú­zok egy blúzt, egy szür­két, a gal­lér­ja alatt zöl­des folt. Meg­sza­go­lom a fol­tot, pe­nész. Ta­lán van va­la­mi ös­­sze­füg­gés a lép­cső­ház do­hos sza­ga és a pe­nész kö­zött, de az is le­het, hogy a folt még az elő­ző la­kás­ban ke­rült oda. Az elő­ző egy föld­szin­ti la­kás volt, az eresz­csa­tor­na a szo­bám fa­lá­ra szór­ta az eső­vi­zet, a fa­lak pe­né­sze­sek, a ru­há­im ál­lott sza­gú­ak vol­tak. Fel­öl­tö­zöm, be­me­gyek a für­dő­szo­bá­ba, a bort a polc­ra te­szem, az­tán eszem­be jut, hogy a fé­sűm a tás­kám­ban ma­radt. Ha most len­ne itt va­la­ki, egy­sze­rű­en ki­ki­a­bál­nék, hogy hozd ide a fé­sűm, kér­lek, az­tán pon­to­sí­ta­nám, hogy a kö­zép­ső zseb­ben van, és nem kel­le­ne mást ten­nem, csak ki­nyit­nom a für­dő­szo­ba­aj­tót, és ki­nyúj­ta­ni ér­te a ke­zem.

Már csak egy óra és el­in­du­lok, be­zá­rom az aj­tót, le­me­gyek a lép­csőn, fel­szál­lok egy busz­ra, meg­nyo­mom a pi­ros gom­bot, le­szál­lok a busz­ról, be­lé­pek az aj­tón, ren­de­lek és fi­ze­tek. Kö­ze­lebb ha­jo­lok a tü­kör­höz, hogy job­ban lás­sam az ar­co­mat, a rész­le­tek mi­att. Mi­ért né­zel így ki? Mi­ért né­zel így? Mi­ért né­zel? Mi­ért? Fi­gyel­ni kell a rész­le­tek­re.

Fel­hú­zom a nad­rá­gom, kék far­mer. Ma es­te jó lesz, pont jó lesz ben­ne ül­ni, áll­ni, men­ni, in­ni, fe­küd­ni, le­húz­ni, fel­ven­ni. Ha a meg­áradt fo­lyó­ba es­nék, meg­ful­lad­nék. Be­le­ful­lad­ni a fo­lyó­ba, kék far­mer­ben őzek és nyu­lak kö­zé. Le­hú­zod, vagy le­rán­ga­tod, mert le­het, hogy el­akad a sar­kam­ban, a szék­re do­bod, hogy reg­gel kön­­nyen meg­ta­lál­juk, ki-ki a ma­gá­ét. Más­nap majd nem mon­dasz sem­mit, nem csi­nálsz sem­mit, ahogy a múlt­kor sem, csak ülsz az ágy szé­lén és a jö­vő­re gon­dolsz. Ma ki­szá­mít­ha­tat­lan a sod­rás, így mond­ták ott, ahol szü­let­tem.

A ka­bá­tom­nak étel­sza­ga van, sült zsír és al­ko­hol, mert teg­nap ét­te­rem­be men­tünk. Ép­pen be­le­kezd­tél az ilyen­kor meg­szo­kott hall­ga­tás­ba, ami­kor hoz­ták a húst, és a szom­széd asz­tal­nál va­la­ki fel­ki­ál­tott. Hall­gass már, te sze­mét­lá­da! Hall­gas­sál már meg! A hang fe­lé for­dul­tál, de csak fé­lig. An­­nyi­ra ta­lán nem ér­de­kelt, en­ni akar­tál, csend­ben rág­ni, né­ha fel­néz­ni, csak úgy, meg­szo­kás­ból.

Fel­ve­szem a ka­bá­tot, kop­pa­ná­sok a pár­ká­nyon, egy víz­csepp a nya­kam­ba hull, és le­cso­rog a tar­kó­mon. Ut­ca, ut­cai fé­nyek, az ut­ca es­te, es­te van, po­cso­lya, be­le­lé­pek. Mint­ha erős szem­be­szél len­ne, pe­dig tu­dom, hogy nincs. Las­san ha­la­dok.

Meg­jöt­tem, nem em­lék­szem, ho­gyan, ta­lán bus­­szal, vagy gya­log, tény­leg nem tu­dom. Ké­rek, igen ké­rek, ezért va­gyok itt. Kér­ni jöt­tem ide. Vé­le­mé­nyem? Sze­ren­csé­re ma es­te van, el is mon­dom, el a fü­led mel­lett, ott en­ge­ded majd, mi­e­lőtt be­fe­jez­ném. És apád ivott? Be­le­vág­ni a kö­ze­pé­be, meg­kér­dez­ni, hogy apám ivott-e, mert ak­kor majd kö­zel ke­rü­lünk, az­tán pon­to­sí­ta­ni, hogy sok­szor lát­tam-e ré­sze­gen, vagy csak ti­tok­ban bújt el a suf­ni­ban. Az­tán azt, hogy anyám so­kat sírt-e, meg, hogy a te anyád, a jó édes anyád, hadd hív­ja­lak meg egy rö­vid­re.

Egy nő ül mel­let­tem, is­me­rem va­la­hon­nan, ta­lán egy ba­rát­nőm, vagy va­la­ki má­sé, nem tu­dom biz­to­san. A fog­so­ra ki­vil­lan, a nya­ka hát­ra csuk­lik, a sze­mét ös­­sze­húz­za, a töb­bi­ek ve­le ne­vet­nek. A ráz­kó­dás­tól lö­työg­ni kezd ke­zé­ben az ital, s a ki­csa­pó­dó fe­hér taj­ték a com­bom­ra frö­csög. A nő to­vább vi­hog, a com­bo­mon cso­rog a fe­hé­res fo­lya­dék, le egé­szen a bo­ká­mig, vé­gül kis po­cso­lyá­vá for­má­ló­dik a por­ban. Ros­­szul va­gyok, na­gyon ros­­szul, mond­ja egy fér­fi ve­lem szem­ben, s a töb­bi­ek ve­le ne­vet­nek. Ide fi­gyelj, én a te he­lyed­ben, a te ko­rod­ban, vá­la­szol a nő, a po­ha­ra köz­ben ki­ürül.

Ha az ott­ho­ni ab­la­kon néz­nék ki épp, az ár­te­ret lát­nám, pon­to­sab­ban a sö­tét­ség mi­att csak el­kép­zel­ném, hogy lá­tom. Ar­ra gon­dol­nék, hogy a tér­dig érő víz­ben ál­lok, és fű­szá­lak fon­ják kör­be a bo­ká­mat. Ki­a­bál­nék, vagy csak ar­ra gon­dol­nék, hogy el­jön majd a reg­gel, és ak­kor ész­re­ve­szik, hogy el­tűn­tem, hogy va­la­ki majd ki­néz az ab­la­kon és meg­lát, ahogy a nap­fény el­éri az ar­co­mat, ott az ár­té­ren.

Te, be­mu­ta­tom ne­ked őt. Már rég­óta sze­ret­ne meg­is­mer­ni. Ő fog itt ma es­te be­szél­ni, te meg majd hall­ga­tod. Mit kérsz? Szárazat? Jól né­zel ki, már ko­ráb­ban is akar­tam mon­da­ni, csak, gon­dol­tam mi­nek. Amúgy hogy vagy­tok? Nem jól? Így megy ez, ne is szá­míts más­ra. Ha­za? Már?

Ha­za. Ha­za me­gyek, mert fáj. Meg­fáj­dult a fe­jem, a gyom­rom is szúr. Hol­nap majd fel­éb­re­dek, ha egy­ál­ta­lán. Fel­éb­re­dek, en­ni fo­gok és in­ni, a tü­kör­be né­zek, és lát­ni fo­gom a ma es­tét. Ágy. Le­szál­lok a busz­ról, ki­nyi­tom a ka­put, le­ve­szem a ru­há­mat. Sö­tét van, a te­nye­re­met a hi­deg fal­ra ta­pasz­tom. Az ágy, csak az ágyig jus­sak el. Nem tu­dom, hogy itt vagy-e, mert nem kap­csol­tam fel a vil­lanyt. Le­fek­szem, vagy majd így áll­va, a fal­nak tá­masz­kod­va mon­dom el, s te is mon­dod ve­lem, vagy csak hall­ga­tod, hogy min­den es­te es­ti ima, min­dig eg­­gyel ke­ve­sebb, hogy egész na­pon át, hogy vir­ras­­szon fe­let­tem, hogy ta­lán ma nyu­godt lesz éj­je­lem.