Az úszóverseny

http://www.jelenkor.net/archivum/cikk/2761/az-uszoverseny-sodras

Víz fröc­­csen a fe­ke­te fa­li­óra mű­anyag­já­ra. Fél öt, a ver­seny előt­ti utol­só edzés­nek ha­ma­ro­san vé­ge. Ju­li ki­lép a pa­pu­csá­ból, vár. Fi­gye­li a víz­ben csap­ko­dó ka­ro­kat, a rit­mu­so­san fel- és le­bu­kó fe­je­ket. Az ab­lak­üveg pá­ra­ta­ka­ró­ján vé­kony sá­vot húz egy le­gör­dü­lő víz­csepp, síp­szó ha­sít­ja ket­té a ne­héz le­ve­gőt.

Rajt­hoz! Fel­ké­szül­ni! Vi­gyázz! Síp­szó.

Egy-két-há’, le­ve­gő, mon­do­gat­ja ma­gá­ban a víz alatt, most az egy­szer ta­lán más­ként lesz vé­ge. Kar­ját be­lül­ről csí­pi va­la­mi, de ez­zel nem sza­bad fog­lal­koz­ni, biz­tos, hogy a töb­bi­ek sem tö­rőd­nek ve­le. A le­ve­gő­vé­te­lek­nél pró­bál­ja meg­fi­gyel­ni a mel­let­te úszók po­zí­ci­ó­ját. Lát is né­hány szí­nes göm­böt, ta­lán fe­jek emel­ked­nek és sül­­lyed­nek, ta­lán csak a pá­lya­el­vá­lasz­tó sza­lag hul­lám­zik. A cél előtt nyom­já­tok meg ren­de­sen, idé­zi fel Fe­ri bá­csi hang­ját, fel­szív egy kis kló­ros vi­zet, gör­csö­sen nyel, tü­de­jé­ből el­fogy a le­ve­gő.

Esz­ter egy negy­ven, Nó­ri egy negy­ven­há­rom, Lu­ca egy negy­ven­ki­lenc, Ju­li egy öt­ven­nyolc.

Fe­szül­ten vár­ja a töb­bi­ek ered­mé­nyét, de gyor­san rá­jön, hogy hi­á­ba. Ki­húz­za ma­gát a víz­ből, te­kin­te­tét a kék csem­pe mé­lye­dé­se­i­ben ös­­sze­gyűlt po­cso­lyák­ra sze­ge­zi. A po­cso­lyák­ban haj­szá­la­kat fon ös­­sze az áram­lat, hogy az­tán a csem­pék kö­zöt­ti ré­sek négy­zet­rá­csán ke­resz­tül az alu­mí­ni­um fe­de­lű le­fo­lyó­ba so­dor­ja őket. Négy ilyen le­fo­lyó van az uszo­dá­ban. Egy­szer meg­szá­mol­ta.

Né­hány lé­pés után egy kék-fe­hér csí­kos pa­pu­csot pil­lant meg. Jól van, mond­ja Fe­ri bá­csi, csak ugyan­így a ver­se­nyen is. Ju­li a hom­lo­kát va­kar­ja, visz­ket a le­ve­tett gu­mi­sap­ka he­lye. Mi az, hogy jól van? Mi az, hogy ugyan­így a ver­se­nyen is? Hi­szen ő lett az utol­só.

Min­den­ki a pa­dok­hoz, száz hát­só­fek­vő­tá­masz! Egész­sé­ge­tek­re, mond­ja Fe­ri bá­csi, ők pe­dig meg­kö­szö­nik, egy­szer­re, han­go­san.

Az öl­tö­ző­ben há­rom nyol­ca­di­kos lány ti­zed­má­sod­per­cek­ről és bu­kó­for­du­lók­ról be­szél, meg ar­ról, hogy ha le­bo­rot­vál­ják lá­bu­kon a szőrt, ak­kor gyor­sab­ban tud­nak majd úsz­ni. A nagy­lány­ok so­sem búj­nak a ka­bin­ba, gon­dol­ja, az elő­tér­ben öl­töz­nek a vas­szek­ré­nyek­nél, ahol az úszód­resszt rá­húz­zák a bu­gyi­juk­ra, a bu­gyit az­tán meg­fe­szí­tik, le­tol­ják a bal lá­bu­kon, majd a sze­mér­mük és a dressz kö­zött egy gyors rán­tás­sal le­sik­lat­ják a jobb lá­bu­kon is. Mi­cso­da moz­du­la­tok, gon­dol­ja, leg­kö­ze­lebb ta­lán ő is meg­pró­bál­ja, és ak­kor nem kell a szűk öl­tö­ző­ka­bin­ba hú­zód­nia.

Két nap­ja ma­radt a ver­se­nyig. Ki­lép az ut­cá­ra, es­te van és no­vem­ber, a sa­la­kos pá­lya mély sza­ka­dék a sö­tét­ben. A füg­gö­nyö­ket még nem húz­ták be min­den ab­la­kon. Lop­va be­pil­lant, les, fi­gyel, sze­me­ket lát a té­vé­re sze­ge­ződ­ni, ke­ze­ket a te­rí­tőn vagy va­la­mi mást. Va­la­ki lá­nyát, va­la­ki any­ját. Ezek is ott­ho­nok, má­sok ott­ho­nai.

A ka­pu­hoz ér­ve eszé­be jut, hogy ta­lán ma es­te meg­mond­ja anyá­nak. Be­lép a ház­ba. Ma es­te biz­to­san el­mond­ja. Kész a va­cso­ra, szól anya a kony­há­ból, és az asz­tal­ra te­szi a gő­zöl­gő tá­lat. Ab­ba aka­rom hagy­ni az úszást, ab­ba aka­rom hagy­ni, is­mé­tel­ge­ti ma­gá­ban, dü­bö­rög a mell­ka­sa. Nem lát­ja, hogy mi van a tá­nyé­ron. Da­ra­mor­zsa il­lat, az asz­ta­lon lek­vár, por­cu­kor. Ab­ba aka­rom hagy­ni az úszást, hall­ja az­tán a mon­da­tot. Vég­re ki­mond­ta. Anya kér­dőn néz rá. Félsz a ver­seny­től? Csak vé­gig kell csi­nál­ni, a he­lye­zés nem szá­mít. Kü­lön­ben is ott le­szünk, én is, apád is.

Ju­li az­nap éj­jel több­ször is fel­éb­red. Egy­szer az­tán fel­kel, és las­san el­in­dul a nap­pa­lin át a vé­cé­be. Fél­ho­mály van, né­hány lám­pa még vi­lá­gít az ut­cán. Az óva­tos lép­te­ket el­nye­li a vas­tag pad­ló­sző­nyeg. A vé­cé­ben, itt már mu­száj, fel­kap­csol­ja a vil­lanyt, és gyor­san be­csuk­ja az aj­tót. Le­ül. Né­zi a pa­pírt a tar­tón, a pa­pí­ron a szí­nes min­tát. Az­tán fel­áll, a ki­lincs­be épp­hogy be­le­ka­pasz­ko­dik, a szo­bá­ba va­kí­tó ref­lek­tor­fény áram­lik.

Vis­­sza­fek­szik, a pap­lant fü­lig húz­za, a kis­pár­nát a hó­na alá szo­rít­ja, és szá­mol­ni kezd, har­minc­tól vis­­sza­fe­lé. Az­tán va­la­hol ti­zen­öt­nél fel­rém­lik egy szür­ke ház­te­tő ké­pe, ti­zen­ket­tő­nél a hold, tíz­nél egy alak, kis­lány­sze­rű. Nyíl ala­kú hó­fo­gók fé­mes vil­la­ná­sa. A te­tőn áll, fel­eme­li a fe­jét, de nem lát sem­mit, az­tán ug­rik, zu­han a ke­mény be­ton fe­lé, a fo­ga most majd ki­tö­rik, és nem tud majd be­szél­ni, és nem tud majd fel­áll­ni sem.

Szom­bat reg­gel apa jön ér­te. Apa min­dig szom­ba­ton és ked­den jön. Így megy ez évek óta. Az au­tó­ban ül­ve Ju­li­ban fel­éled a re­mény, ta­lán ha apa megint ki­ta­lál va­la­mi őrült­sé­get. Mint ta­valy nyá­ron, ami­kor vá­rat­la­nul el­dön­töt­te, hogy más­nap le­au­tóz­nak a ten­ger­hez, ta­lán ak­kor meg­me­ne­kül­het. De apa az utol­só le­he­tő­sé­get is el­sza­laszt­ja, ami­kor a ke­resz­te­ző­dés­nél jobb­ra for­dul. Bal­ra a ten­ger, jobb­ra az uszo­da. A vis­­sza­pil­lan­tó­ban re­meg a kör­for­ga­lom.

Be­le­sül­­lyed az ülés­hu­zat­ba, né­zi a já­ró­ke­lő­ket, akár most azon­nal meg is hal­na, de két perc múl­va ki kell száll­ni, nagy­lány­nak len­ni, sen­ki­re sem néz­ni, csak an­­nyit mon­da­ni a szem­be­jö­vők­nek, hogy szia meg csó­ko­lom. Fel­men­ni a lép­csőn, be a zsú­folt öl­tö­ző­be, ott be­sur­ran­ni egy fül­ké­be, és ki­csit fel­lé­le­gez­ni.

Gé­pi­e­sen öl­tö­zik, pa­pucs­ba lép, de az úszó­sap­kát nem ve­szi fel. Majd a me­den­cé­nél, gon­dol­ja, nem akar az egész épü­le­ten ilyen gom­bóc fej­jel ke­resz­tül­vo­nul­ni. Az­tán már a zu­hany alatt áll, és pró­bál nem resz­ket­ni. Meg­kér­de­zi, hogy há­nya­dik fu­tam­ban in­dul. Az ötö­dik­ben, mond­ja Fe­ri bá­csi, ad­dig me­le­gíts be. Vé­gül még­is resz­ket­ni kezd, de nem a hi­deg­víz, ha­nem a hul­lá­mok­ban rá­tö­rő fé­le­lem mi­att. Anya egy pad­ról in­te­get, de ez­zel most nincs idő fog­lal­koz­ni. Me­le­gíts be, pa­ran­csol­ja ma­gá­nak, az­tán le­ül az egyik rajt­kő mö­gé, fe­jét a jobb tér­dé­re hajt­ja, és te­nye­ré­vel át­kul­csol­ja a tal­pát.

Vég­re ész­re­vét­le­nül szem­ügy­re ve­he­ti az egész uszo­dát. Anya a pa­don ül, apa az is­ko­la­igaz­ga­tó­ra mo­so­lyog, sze­mé­ben cin­kos fény vil­lan, a töb­bi szü­lő időn­ként a me­den­cé­re pil­lant. A hi­deg kék csem­pén ül­ve új­ra re­mény­ked­ni kezd, az igaz­ga­tó ta­lán ép­pen vic­cet me­sél majd, apa és anya pe­dig a ne­ve­tés­től be­csuk­ja a sze­mét, s így el­mú­lik a pil­la­nat, ami­kor ő cél­ba ér.

Egyes pá­lya, Papp Zsó­fia. Ket­tes pá­lya, Fü­löp Lil­la. Hár­mas pá­lya, Szűcs Jú­lia. Né­gyes pá­lya, Ke­resz­tes Nó­ra.

Őt ta­lán sen­ki sem fi­gye­li, még a ne­vét sem hall­ják. Nyu­ga­lom. Rajt­hoz! Láb­uj­jak pár­hu­za­mo­san a rajt­kő szé­lén. Fel­ké­szül­ni! Te­nyér a láb­fe­jek kö­zé. Vi­gyázz! Térd eny­hén be­haj­lít, ki­csit hát­ra­dől. Rajt!

Olyan mes­­szi­re ug­rik, amen­­nyi­re csak tud, fi­gye­li a me­den­ce al­ján fu­tó fe­hér csík ap­ró re­pe­dé­se­it. Túl mély lett a fe­jes. A pá­lya­el­vá­lasz­tó sza­la­gok se­gí­tik a tá­jé­ko­zó­dás­ban, a szé­le­ken sár­gák, kö­zé­pen pi­ro­sak. Két­szer is vé­gig­néz­te őket, ami­kor be­jött az uszo­dá­ba. A cél előtt nyom­já­tok meg ren­de­sen, idé­zi fel is­mét Fe­ri bá­csi hang­ját. Már csak egyet­len hossz van hát­ra.

Egy-két-há’, le­ve­gő, („Haj­rá!”), egy-két-há’, le­ve­gő, („Haj­rá!”). A kül­vi­lág hang­jai pil­la­na­tok­ra be­szű­rőd­nek, hall­ja a tö­me­get, anyu­ká­kat lát a me­den­ce szé­lé­nél, meg a töb­bi gye­re­ket, ahogy fe­szült cso­dá­lat­tal fi­gyel­nek. Gyor­san, gon­dol­ja, ta­lán most az egy­szer más­ként lesz vé­ge, ta­lán most az egy­szer mi­at­ta ug­rál­nak, mi­at­ta cso­dál­koz­nak majd. Egy-két-há’ le­ve­gő, („Haj­rá!”), egy-két-há’ le­ve­gő, („Haj­rá!”).

És ek­kor a víz mint­ha fo­ko­za­to­san pá­ro­log­ni kez­de­ne, mint­ha las­san fel­emel­ked­ne, kar­ja im­már a le­ve­gő­ben kö­röz, már bol­dog­sá­got érez. És, eb­ben a vá­rat­lan pil­la­nat­ban, ször­nyű fáj­da­lom ha­sít az or­rá­ba. Fo­gai ös­­sze­koc­can­nak, a szú­rás be­nyo­mul a sze­mei alá, fel, egé­szen a ha­lán­té­ká­ig. Ki­ta­po­gat­ja a me­den­ce ol­da­lán fu­tó víz­for­ga­tó nyál­kás pe­re­mét, ar­cá­hoz kap, és rá­jön, hogy a be­nyú­lást nem a te­nye­ré­vel, ha­nem az or­rá­val haj­tot­ta vég­re. Fe­jét még a víz alatt tart­ja, hal­kan nyög, és köz­ben ar­ra gon­dol, ha most ki­má­szik a me­den­cé­ből, ak­kor nem sza­bad, hogy bár­ki ész­re­ve­gye a fáj­dal­mát. Ki­eme­li a fe­jét, és te­kin­te­tét szo­ro­san a fém­lép­cső­re irá­nyít­ja. Ki­csit szé­dül, de a lép­cső­kor­lát­ok meg­tá­mo­gat­ják. Az ered­mén­­nyel rá­ér fog­lal­koz­ni, most va­la­ho­va le kel­le­ne ül­ni, szus­­szan­ni egy ki­csit. Anya ijedt te­kin­te­té­ből az­tán ki­ol­vas­sa az ered­ményt, megint ő lett az utol­só.

A szé­gyen­től, meg a hir­te­len rá­tö­rő fá­radt­ság­tól le­hor­gaszt­ja fe­jét, és ek­kor ész­re­ve­szi a kék csem­pé­re hul­ló pi­ros pöt­­työ­ket, ahogy a me­den­ce­víz­zel ös­­sze­mo­sód­va kü­lön­bö­ző irá­nyok­ba foly­nak szét.

Vér­zik az or­rod, mond­ja anya, gye­re, le­mos­suk. Meg­pil­lant­ja apát, aki el­kö­szön az igaz­ga­tó­tól, és csat­la­ko­zik bú­csú­me­ne­tük­höz.

Az öl­tö­ző­ben gé­pi­e­sen vet­kő­zik, ös­­sze­pa­kol­ja a hol­mi­ját, csak a fé­sűt hagy­ja elől. Fe­hér haj­szá­rí­tók az elő­tér­ben, egyen­le­tes zú­gás. Az egyi­ket le­akaszt­ja a fal­ról, a for­ró le­ve­gő a tar­kó­já­ra zú­dul. Hos­­szú per­ce­kig áll így. A le­ve­gő az­tán éget­ni kez­di a fej­bőr­ét, és ő hagy­ja, hogy vé­gig­fus­son a nya­kán, be a ru­há­ja alá, le egé­szen a bo­ká­já­ig.

Rába